Berlin újra őt fogja ünnepelni

A Berlinale Classics sorozatában műsorra tűzött, frissen restaurált film alkotója az első női rendező a berlini mustra történetében, akit Aranymedve díjjal jutalmaztak. Mészáros Márta 1987-ben a Napló szerelmeimnek című filmjével is nyert Berlinben, 2007-ben pedig ugyanott életműdíjjal jutalmazták. 

Huszonhat játékfilmmel a háta mögött, jóval túl a nyolcvanon, ma sem az foglalkoztatja, milyenek az árak a piacon, vagy hogy mit főz majd szombaton, hanem következő filmjén, az Anna Karenina utolsó napján dolgozik. 

Mi maradt meg az emlékezetében arról a negyvenhárom évvel ezelőtti estéről, amikor önt ünnepelte a Berlinale közönsége? 

Volt idő, amikor egyáltalán nem foglalkoztam ezzel. Most, hogy öregszem, bizonyos dolgokra nagyon jól emlékszem. Itthon nem nagyon tudták hova tenni a filmet. Furcsának találták. Azt sem tudták eldönteni, jó-e vagy rossz? A magyarok nem szerették. A téma miatt sem. A hetvenes években nem volt egyszerű folyamat az örökbefogadás. Nekem nagyon korán meghalt az édesanyám, a lelkemben mégis mindig velem maradt. Nem éreztem magam árvának soha. Forgattam egy dokumentumfilmet, még az Örökbefogadás előtt az árva gyerekek fóti otthonában. Ott találkoztam egy kisfiúval, aki nagyon megszeretett, és ragaszkodott hozzám. Éreztem, hogy nem akarja, hogy elszakadjunk egymástól. Fájt a szívem, hogy ott kellett hagynom. Nem tudtam elvinni, mert Jancsó Miklóssal három gyerekem volt, lakásunk viszont nem. Örökbefogadásra nem is gondolhattam. De többször meglátogattam a kisfiút, és mindig szomorúan váltunk el egymástól. A film létrejöttét a mezőgazdasági minisztérium szponzorálta. Egy ottani, nagyon kedves nő kijárt a forgatásra, érdekelte őt. Egyszer jöttünk haza autóval, beszélgettünk, és mondta, hogy neki sajnos nincs gyereke. Problémája volt az egészségével, az orvos közölte vele, hogy nem fog szülni soha. Harmincvalahány éves lehetett. Már díjakat nyert a film, amikor újra találkoztam a nővel. Mondta, hogy továbbra sincs gyermeke. És akkor meséltem neki arról a csodálatos fóti kisfiúról, biztattam őt, hogy menjen el érte. Örökbe is fogadta, aztán később saját gyermeke is lett. Az örökbefogadás, mint téma, mindig ott lebegett előttem. Kértek, hogy rendezzek színházban. Így találkoztam Berek Katival, aki nagyon jó színésznő volt, de nagyon zárt, nagyon magányos, nagyon kemény. Akkor találtam ki, hogy egy ilyen nővel csinálok filmet. Egy dolgos, egyedülálló gyári munkásnő hiába szeretne gyereket nős szerelmétől, nem adatik meg neki. Ezért örökbe fogad. 

Erről szól a film, amely aztán kijutott Berlinbe. 

Megnézte az ottani fesztivál igazgatója, és meghívta. Itthon sokan szívták a fogukat, de Dósai István, a Hungarofilm igazgatója valamiért szerette. Ő is jött velem Berlinbe. 

Az „ellenség” fesztiváljára. 

Nagyon izgalmas hely volt akkor a kettéosztott Berlin. A város keleti részéből Volgával vittek át a nyugatiba, ahol már egy Mercedes várt rám. Csodálatosan fogadtak. Elvittek a falhoz, ahol német és szovjet katonák álltak az alagútnál. A keletberlini határőrök aztán egy adott ponton elnézést kértek, hogy tovább nem kísérhetnek. A bőröndömet is én húztam magam után. De az út közepén már egy francia és egy nyugatnémet férfi jött felém mosolyogva. A fesztivál képviseletében vártak. 

Egy cseppnyi félelmet sem érzett? 

Nem. Kirgíziában, amikor háború volt, és elvitték az apámat, majd meghalt az anyám, a félelem örökre megszűnt bennem. Remekül éreztem magam Nyugat-Berlinben. Jöttemmentem, találkoztam Grigorij Csuhrajjal, a Ballada a katonáról híres orosz rendezőjével. Söröztünk, hülyéskedtünk, élveztük az életet, de eszembe sem jutott semmilyen díj. Nekem már az is nagy élmény volt, hogy ott lehettem, és egy nagyszerű szállodában lakhattam. Aztán szólt Dósai, hogy áttetette a repülőjegyünket egy másik napra, mert látja, hogy a film nagyon tetszik a közönségnek. Jaj, de jó, mondtam, akkor tovább maradunk! Aztán telefonáltak, hogy megkaptam a katolikusok díját, aminek kurvára megörültem, mert pénzt is adtak hozzá. Csórók voltunk, az az igazság! De az evangélikusok is díjaztak. Minden vallás, amely képviseltette magát a fesztiválon. Úsztam a boldogságtól, hogy bevásárolhatok. Boldog voltam, de már fáradt is. Vártam, hogy vége legyen az egésznek. 

De még hátra volt a záróest, a nagy díjkiosztás. 

Zuhanyoztam, szólt a telefon. Dósai hívott. „Márta, ülsz vagy állsz?” Törülköző a derekamon, folyik a víz a hátamon. „Ülj le! Te kapod a nagydíjat!” De én már annyi díjat kaptam! „Ez a fődíj! Az Aranymedve!” – lelkendezett Dósai. Este azután, amikor beléptünk a terembe, éreztem, hogy itt valami történik. Sokkal több, mint amire számítottam. Jöttek az újságírók, a fotósok, éreztem a nézők tekintetét. Claudia Cardinale adta át a díjat, akivel később többször is találkoztam. Nagyon akarta, hogy vele is csináljak filmet. 

Van itt a polcon egy másik berlini Medvéje is. Azt 1987-ben kapta a Napló szerelmeimnek című filmjéért. Nincs még egy filmrendezőnő, aki Berlinben két ilyen rangos díjat kapott volna. Ez meg is nyitotta ön előtt a világ kapuját. 

A két díj között van egy harmadik is, amelyet a Kilenc hónapért kaptam Berlinben, de ugyanezt a filmet Cannes-ban is díjazták. A világ kapuját az első filmem nyitotta meg előttem, amely egy évig ment a francia mozikban. Gyakran hívtak Párizsba, szerettek, összebarátkoztam Truffaut-val, Mitterand-nal, Isabelle Huppert-rel. Berlin után bevettek a rendezők „nagy csapatába”. De kellett hozzá a folytatás. Ismerek francia rendezőket, akik az első nagy sikerük után elhallgattak. Az Örökbefogadás után rendeztem öt olyan filmet, amelyekre az egész világon felfigyeltek. Berlin valóban magához ölelt. Kétszer zsűritagnak is meghívtak. Egy ottani szervező többször is megkérdezte tőlem: „Ugye, nem vették el otthon, a kommunisták a berlini díjadat?” Nem, nem kérték be, mondtam. Nem is adtam volna oda, hiszen aranyból van. 

Nagy szenzációnak számított 1975-ben, hogy nőként választotta a rendezői hivatást. Később többen is követték ezen az úton. Gyarmathy Lívia, Enyedi Ildikó, Szabó Ildikó, Groó Diána és már itt az új generáció: Szilágyi Zsófia, Horváth Lili, Zurbó Dorottya, Fenyvesi Lili. 

Amikor én kezdtem, a francia Agnes Vardával ketten voltunk nők a pályán. És még barátnők is voltunk. Věra Chytilová később jött. Vele Velencében ismerkedtem meg. A Lídón laktunk egy drága szállodában. Elviselhetetlen természet volt. Állandóan szekált, rángatott magával, hogy hova menjünk, mert csak oroszul beszélt, de úgy is rosszul. Egyszer annyira feldühített, hogy elküldtem a francba. Nem vagyok a cseléded, mondtam neki. Lehet, hogy otthon megszoktad, hogy ugrálnak körülötted, én nem fogok. Ha úszni hívtam, azt mondta, nem tud úszni. Később kiderült, hogy hazudott. A tengerpartot, a homokot piszkosnak találta. Semmi nem volt jó neki. A kaja sem. Senkivel nem barátkozott. Ha valahol fizetni kellett, rám hagyta a számlát. Smucig volt. De a végén nekem is lopott egy törülközőt a szállodában. 

Nehéz volt rendezőnőnek lenni a hetvenes években? 

Nem volt nehéz. Megcsináltam pár jó filmet, amire felfigyelt a világ, mert a magyarok csak eladták a munkáimat, de nem szerették őket, viszont sok pénzt hoztam az országnak, ezért békén hagytak. Mehettem akárhova, kiengedtek. Vihettem az unokáimat is. Akkor kérték be az útlevelemet, amikor Jancsó Miklós elment Olaszországba. Abban az időben nem engedtek sehova. Féltek, hogy disszidálok. Miklóst aztán beküldtem a pártközpontba, hogy kérje meg őket, engem ne kezeljenek túszként, ha ő Rómában van. 

Nyugat-Berlinben, 1975-ben, díjjal a kezében nem suhant át az agyán, hogy ott folytassa az életét? Vagy mivel jól beszélt franciául, Párizsban? 

Nem. A gyerekek miatt sem. Bár az még meg is oldódott volna. Később aztán volt egy pillanat, amikor megbántam, hogy nem maradtam Párizsban, csak közben beleszerettem Jan Nowickiba. A lengyelek akkor nagyon érdekesek, nagyon izgalmasak voltak. A magyar passzivitást már akkor sem szerettem. Na, de most végre megmozdult az ország! Remélem, ebből lesz valami. Ez a gonosz, primitív stílus, ez a fölényeskedés nagyon idegesít. Politikailag az oroszok sem piskóták, de hozzánk, magyarokhoz képest a hétköznapok embere náluk csupa szív, csupa lélek. Mi, magyarok egészen mások vagyunk. Nálunk a rendszer szar. Én szeretem a szlávokat, ezt sosem titkoltam. Janek és az én történetem több mint húsz év. Átéltem a lengyel rendszerváltást. Gyönyörű volt! De itt, nálunk, mi volt? És mi van? Orbán Viktor a királyi palotában! Négy országban éltem, négy kultúrát ismerek behatóan. A magyarok nagyon el vannak butítva. A kisebbségi érzés, a komplexus maga a borzalom. 

Lélekben hogyan készül február 7-re, amikor a Berlinalén felújított bemutatója lesz az Örökbefogadásnak? 

Jön velem a két unokám. Cleo, aki az Aurora Borealisban dolgozott velem, és Jákob, aki Törőcsik Mari partnere volt a filmben. Bulizni fogunk. 

S ha megkérdezik, van-e további terve, mit felel? 

Hogy van. El fogom mondani, hogy az Aurela Borealisra nem akartak pénzt adni. Most megfenyegettem őket, hogy ha ez még egyszer előfordul, Moszkvától Párizson át New Yorkig minden újságíró ismerősömet felhívom, és elmondom nekik, hogy írják csak meg: Mészáros Márta nem kap pénzt az új filmjére. Erre kaptam egy választ, hogy legyek nyugodt, majd adnak. Nagyon furcsa történetet szeretnék filmre vinni, amire régóta készülök. Anna Karenina utolsó napját. Tolsztojból fogok kiindulni, hiszen annyira jól megírta! Tőle veszem a dialógokat, a jeleneteket, de az egész itt és most fog játszódni. 

Meddig megy el a történet? Anna Karenina végzetes döntéséig? 

Ebben nem vagyok biztos. Nem akarom ugyanis, hogy meghaljon. Háromszor látjuk majd közeledni a robogó vonatot. Anna Karenina szerintem nem is akart öngyilkos lenni. Nem készült rá. Nem akarta eldobni a gyerekeit. Tudja ő jól, hogy az a legnagyobb bűn, ha egy anya megteszi ezt. Ő szerette a gyerekeit. Ugyanolyan szenvedélyesen, mint a két férfit. A kisfiú Kareniné, a kislány Vronszkijtól van. Mindkettőt imádja. Ezáltal a két férfit is. 

Kinek adja Anna Karenina szerepét? 

Még nem tudom. Csoda kell, hogy megtaláljam azt a színésznőt, aki első ránézésre Anna Karenina. Magyarországon biztos nincs ilyen. Máshol kell keresgélnem.