Bartók Imre: Verseim

Azt kérdezi, hogyan kezdje el a novelláját.

Nem tudom. (De tudom: kell egy utca, egy ló és még valaki, aki odamegy az állathoz, hogy megvigasztalja.) Nem tudom, de most elindulok, és keresek valakit, aki tudja. Tessék, itt is hever a polcomon, vékony kis novelláskötet, ropogós gerinc, és benne egy szöveg, Látogatók. Vajon mifélék ezek a látogatók? Ez tehát így kezdődik: Nyár volt. Igen, így kell írni, vagyis így kell elkezdeni, mert ez a novella is így kezdődik, nyár volt, pont, és most ezt kéne kielemezni, hogy miért érdekes ez, végül is gyakran van nyár, vagyis nem elég gyakran, és közben sok már belőle, tűz a nap, felperzsel mindent, malacok vagyunk mind, rajtunk a sor. Miért érdekes, hogy nyár volt, ha egyszer nyilvánvalóan nem az. Talán ilyen, amikor a mennyiség alulról csap át minőségbe. Nyár volt, nyár, mégiscsak szép, lengedező fűzfák, burukkoló fiókák a fül fészkeiben, egy erdő, benne csöpp kislánnyal, nagymama kuckója felé. (Vö. Szentkuthy: „Milyen érdekes egy kis madárcsicsergés: mikor hallom, nem hallok jóformán semmit, csak látok.”) Persze, beszédes, hogy nem „Kellemes júniusi nap volt, amikor is…”, meg egyáltalán, nem látjuk hozzá a felhőket. Semmit sem látunk. Most sötét van. Nyárállott, de már vége. Nyár volt.

Így még nem filézte ki magát mondat. De nem csak a szintaxis öngyilkossága elegáns, hiszen itt van még a prózaírói tudatosság, a gonosz elbeszélő, akinek egyetlen szenvedélye – igen, ez már itt sejthető –, hogy kínt lásson gyöngyözni szereplői arcán. Itt van még a meteorológiai megvetés, miközben nem azt várjuk egymástól, hogy tekintettel legyünk a légköri jelenségekre, legalább udvariasan megköszönjük, mintha nekünk szólna, amikor azt halljuk, „jó időnk van”? (Nyár volt.) Minthogy az ilyesmi valóban nekünk szól. Aki az ég felé fordul, minket szólít. Csak nem itt, nem most. Kafka, eső lesz? Igen, esni fog.

Nyár volt. Egyszer láttam egy Faustot, elhúzták a kezdést, egyre türelmetlenebbül duruzsoltak a nézők. Aztán betrappolt a doktor oldalról, odavágta a csizmáját a deszkákhoz, és megállt, olyan németesen, ich kann nicht anders, októbertől habzó bajusszal. Az volt ilyen. (Pedig az október nem is nyári hónap.) Mély benyomást tett rám a színészi játék, arc se kellett hozzá. „Ez egy jó belépő”, hallottam a riadt suttogást magam körül. Ez az évszakos mondat is ilyen. Nyár volt. Bizalmaskodó és kegyetlen. Abuzív, mint minden valamirevaló irodalom.

Ha már bizalmaskodás. Egy elsőmondat mégiscsak, ha nem is kijelöli, de tapogatja a szöveg és olvasója közti lehetséges határokat. Bejelenti, hogy meddig merészkedik el, mennyire kíván statikus maradni, netán kigaloppozik a hálóig, bízik a szerváiban, megy közel lecsapni, kockáztat, üt láb között, elegáns lesz, mint a svájci órásmester, vagy erőből old meg mindent. „Szólítsatok Ishmaelnek”, tessék, egy elsőmondat. Nem így szoktunk bemutatkozni. Miért nem azt mondja, „Ishmaelnek hívnak”, esetleg: „Ishmael vagyok”? A „Szólítsatok Ishmael”-nek olyan, mintha azt búgná felénk: akár így is hívhattok, de hogy ki vagyok valójában, azt nem árulom el. Sőt, talán sosem fogom elárulni. Bizony, nem babra megy a játék, nem céltalan titkolózás ez. Az, hogy sosem tudod meg a nevem, biztosítja, hogy örökkévaló leszek. Te viszont meghalsz. Mindent túlélek, nem érted? Szólítsatok úgy, mint aki túléli nemtudásotok földi tartamát. Az első mondat tehát ezt jelenti: Túl foglak élni titeket. Becsülendő ez a kitárulkozás, erről szól a könyv is. (Mi másról szólna?) A bálna után Ishmael a legöregebb emlős.

„Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t…” Újabb variáció a nyilvánvaló hazugságra, ami persze igaz –  vö. Jób története –, de az elbeszélő megint egy állat, miért nem mondja meg, hogy tényleg megvádolták vagy sem, mi ez a feltételes mód? Ő se tudja? Akkor minek beszél hülyeségeket? Mire ez a sok sejtetés?

Nyár volt. Mintha ez volna a megoldás: a perbefoghatatlan közlés. A tények szárazon zörgő harasztja. Csakhogy persze ez is puszta sejtetés, hiszen már elmúlt. Volt-e igazán? Nem. Inkább nem. Nyilván nem. Ha igaza van Hérakleitosznak, és kinek-kinek éthosza a daimónja, avagy jelleme a sorsa, akkor persze felesleges is ezen töprengeni, Josef K., inkább egy Jo nagy F., és hovatovább megérdemli, ami vele történik. Azért történik meg vele mindez, mert ő az, aki. De mi a nyár éthosza? Nyilván az, hogy elmúljon. Ezért volt nyár.

Így kell tehát elkezdeni egy novellát. (Így is lehet.) „Vak voltam, de most már látom a madárcsicsergést” (Lukács 9:20). A háttérben Gesualdo, rengeteg erdő, benne egy kislány, a bal kezéről hiányzik a kisujj. Így született. Ő az elbeszélő. Nyár volt, és elmúlt ugyan, de nem fogunk fázni soha többé.