Bárczi Zsófia: -nék

Utazni jó. Jó néha a teljes idegenség és jó valahol máshol, valaki másnak lenni, élni egy párhuzamos életet, ha rövid ideig is, megélni önmagunk lehetséges, meg sem született verzióját, valakit, aki lehetne, ha máshol és másként élnénk, más emberek közt, más városokban.

Gondolatjáték. Mi lenne, ha… Ki lennék, ha… Ha nem itt és nem így, hanem valahol egészen másutt, sőt, egészen máskor. Mondjuk Velencében, a 18. században, mint vitorlakészítő. Vagy Moszkvában, a Povarszkaján, Napóleon bevonulásakor. Pulában a Római Birodalom tündöklésének éveiben. Londonban, amikor még nem is volt. Granadában, a 19. század végén. Párizsban, az ötvenes években. Mi lenne, ha ugyanitt, de valaki másként…

Az utazás lehetőséget kínál önmagunk alternatív változatainak megtapasztalására. Mi lenne, ha… Milyen lenne ebben a lakásban élni… Ezek a könyvek lennének itt akkor is / sosem vettem volna meg a virágmintás függönyt / összebarátkoznék a szomszédokkal / járnék a helyi könyvklubba / egyáltalán nem olvasnék / vállalkoznék / ebben a kolostorban lennék szerzetes / négy lányom lenne / a szemközti pékségbe járnánk reggelizni / a szemközti pékségbe járnék reggelizni / mindig ezen az utcán mennék munkába / egyáltalán nem dolgoznék / lenne egy magyar vizslám / kicserélném a kanapét / liberális lennék / konzervatív / felső középosztálybeli fehér ügyvéd / kitartott feleség / marokkói utcai árus.

Az utazás a feltételes mód életbe léptetése. Ha ez így lenne, akkor én így -nák, -nék.  Élnék. Éreznék. Gondolkoznék. Szeretném ezt a várost.  Mindegyiket. Lassan fedezném fel, gyalog, tégláról téglára, felderíteném a múltját, az utcáin kísértő egykoriak történeteit és belevetném magam a jelenébe. Hagynám, hogy formáljon. Persze, formálna akkor is, ha nem hagynám. Élnék benne és átélném a benne élést.

Ha valahol másutt, valaki más lennék, lennének például törzshelyeim. A szemközti pékség Párizsban. Középkorú hivatalnok lennék, és munkába menet minden reggel megállnék itt egy erős kávéra, frissen sült croissant-nal. Úgy köszönnék, „bonjour”, és ki tudnám ejteni. Múlt századi, lerobbant bérházban élnék, vörösre festett ajtóm lenne, az alagsorban enyhe dohszag.

Ha valahol másutt, valaki más lennék, hajón élnék. Nem lenne állandó otthonom. Főleg Rovinj mellett horgonyoznék. Neszkávét innék tej nélkül. A feleségem elhagyna egy áprilisi reggelen. A tengerről nézném, ahogy távolodik. A tengerről nézném, ahogy a vízből kinövő házak ablakai közt kiteregetett száradó ruhákat cibálja a szél.

Ha valahol másutt, valaki más lennék, péntek esténként egy bárban ücsörögnék a barátaimmal. Könyvekről beszélgetnénk meg filmekről. Megszólnánk az ismerőseinket. Panaszkodnánk és nevetgélnénk. Nem beszélnénk politikáról. Nem beszélnénk munkáról. Nem lenne bennünk nosztalgia. Nem vágyódnánk el. Otthon lennénk.

Pulában alkotói válsággal küzdő író lennék. Dublinban magányos zongoratanár. Moszkvában vasúti ellenőr. Granadában építész. Megvenném azt az elhagyatott villát a völgyben és újraépíteném. Belaknám minden zugát. Megerősíteném a kis kőhidat, ami már szinte beomlott.  És amikor ezzel is megvagyok, utazni kezdenék, hogy átéljem önmagam lehetséges változatainak egy újabb alternatíváját.

Ha valahol másutt élnék, nem én lennék. Nem ismerném, akiket szeretek. Olyan lenne, mint az amnézia. Teljes felszabadulás és az újrakezdés lehetősége, annak minden nagyszerűségével és borzalmával.