Eltérített bizalom

Miért nem szabad, hogy a gyűlöletre gyűlölet legyen a válasz? 

Erre az egyik legpragmatikusabb válasz, hogy amikor az embert beszippantja a gyűlöletbeszéd hatása, akkor óhatatlanul rááll annak a logikájára is, ami ezt a befolyást kiváltotta. És ettől a pillanattól kezdve az ember már nem a saját gondolatmenetét követi, hanem elfogadja valakiét; s így vakon azon az úton is halad, amit kijelölnek a számára. Maga a gyűlöletbeszéd pedig egy különösen érzékeny dolog. Hiszen az az értelmes gondolkodás és a logikus érvelés szintjéről egyszerűen átbillent valakit az érzelmi-indulati ösztönreakciók irányába. Ezzel szemben a civilizáció egyik lényeges eleme, hogy képesek vagyunk uralni az ösztöneinket, hogy az indulatainkat fölülírjuk az értelem, a szükségszerűség, a jóindulat, az empátia megvalósításával. Ezért fontos, hogy a gyűlöletre ne gyűlölettel feleljünk.

Hat éve a Kuciak-gyilkosság, 2022-ben a pozsonyi melegbár előtt a mássággal szembeni ellenszenvből elkövetett gyilkosság, most a miniszterelnökkel szembeni csaknem halálos kimenetelű fegyveres merénylet rázta meg az országot. Mindez talán megszakítja végre a közszereplők gyűlöletkeltő beszédét? 

Nem tudom. Hiszen ha ez így működne, Krisztus megfeszítése óta nem lett volna újabb konfliktus a világban. De hát a világ nem ezt az utat járja. Igaz, egy ilyen súlyos esemény után – döbbenetükben – az olyan emberek is képesek közös frontot alakítani, akik egyébként aránylag távol állnak egymástól, de ez a nagy egyetértés sohasem tart ki sokáig. Ahogyan 1989 vagy a Kuciak- gyilkosság után sem tartott ki. Én ezért vagyok visszafogott optimista. Mert hát azt, hogy a nagy megrendültséget okozott nyitrabányai merénylet a közhangulatban mit fog maholnap eredményezni, azt tényleg azok fogják irányítani, akik a politikai közbeszédben megszólalnak. 

Ezért jogos most az az elvárás, hogy a megosztottság feszültségének mérséklésére a kormányzati politika önreflexiót mutasson. 

Nyilván minden világok legjobbikában ez így is történne, állampolgárként pedig örülnék neki. Persze, az azért nem kevésbé világos, hogy ez természetesen egy bonyolult kérdés. Az egyik alapvető velejárója például az, hogy mi magunk a hétköznapokban hogyan kommunikálunk egymással és a környezetünkkel. De az is meghatározó, hogy a mindenkori kisember meg tudja-e őrizni a személyes integritását, amikor mindenből ideológiai vagy politikai tényállás lesz. Az ország bel- és külpolitikáját azonban a megválasztott politikusok irányítják, ezért elsősorban az ő megszólalásaik hangütése a mértékadó. A társadalom széles körében főként az ő megnyilvánulásaik bírnak véleményt formáló erővel. 

Szlovákia esztendők óta egy indulatoskodó ország képét mutatja, ahol a politikai korrektség, az előítélet-mentesség képessége régen kiveszett a társadalmi konverzáció hangneméből. Félő, hogy a merénylet okozta döbbenet leple alatt is inkább az agresszivitás parazsa izzik? 

Valakinek az életére törni, az olyan szintű agresszió, ami eleve két irányba tudja elmozdítani a közhangulatot. Gondolom, amiről mi most beszélgetünk, az is a szavak értelmezése. Nem mindegy, mit értünk a béke alatt, nem mindegy, hogy mit értünk a nyugalom alatt, és nem mindegy, hogyan kívánjuk azt megvalósítani. Diktatórikus eszközökkel- e vagy konszenzusos alapon. Egy társadalomban a nyugalom persze nagyon fontos követelmény, csakhogy többféle társadalmi békét meg nyugalmat tapasztaltunk már a 20. században is. Az azt megelőző időkről nem is beszélve. Egy társadalmat különbözőképpen lehet békés állapotban tartani. Lehet konszenzusos alapon működő légkörben, ha a társadalomban, a kisebb- nagyobb elégedetlenségektől eltekintve, megvan ehhez egyfajta közös nevező. De van olyan állapot, amikor fölülről, erőszakkal van kikényszerítve a csönd. Nem mindegy hát, hogy milyen békéről beszélünk. És egy bizonytalanságokkal teli, hektikus időszakban különösen nem mindegy. Mindenesetre bízom benne, hogy itt azért kialakul egyfajta nyugalmi állapot, hiszen egy adott forrponton túl mindig le kell ülni a kerekasztalhoz. A társadalom nem működhet a végtelenségig a mai megosztottságában. 

Hogyan jutott el az ország oda, hogy manapság „cool” radikálisnak lenni? 

Ebben ma már több körülmény is közrejátszik. Láthatóan növekszenek például a társadalmi különbségek, életszínvonal dolgában nyílik az olló a leggazdagabbak és a legszegényebbek között. Jól érzékelhetően megjelentek a társadalmi leszakadás tünetei, de a középosztály alsó rétege is inkább már az elszegényedés felé tart. Közben az is igaz, hogy a radikalizmus mindig is jelen volt, csak nem volt ennyire szem előtt. Manapság számtalan olyan platform létezik, ahol az emberek a világhálón szűrés nélkül megoszthatják a véleményüket. Régen ez szűk körben, leginkább a kocsmában vagy otthon, a sezlonon történt. Akkoriban még személyes kapcsolatok kellettek ahhoz, hogy valaki megtalálja a vele hasonló módon gondolkodókat, napjainkban a világhálón ugyanez pusztán percek kérdése. 

A közéleti közelharcokat gerjesztő politika az, ami a maga tolakodó befolyásával már évekkel ezelőtt megfertőzte a hazai társadalmat? 

Nyilvánvaló, hogy a kiabálva üzengetés, az ellenségeskedés, az éles ellentétek mélyítése mindenütt hamar hozzájárul a szekértáborok kialakulásához. 

És a badar álhírek? Milyen szerepük van a társadalom kettészakadásában, a haragvás légkörének kialakulásában?

Ez jogos aggály. A dezinformációk özöne villámgyorsan terjed, és az emberek kritikátlanul akceptálják azokat. Nem tesznek különbséget az ellenőrzött és a kétes forrásból származó infók között, kész tényként veszik tudomásul az álhíreket. Így könnyen belekerülnek az olyan hírvilágba, ahol szinte kizárólag olyan információkkal találkoznak, amelyek ahelyett, hogy kételyeket keltenének bennük, inkább csak megerősítik azt, amiben ők – többnyire tévesen – hisznek. 

Végül is nem az az alapvető baj, hogy dezinformációk özönében a mai reális politika sem a célszerű megoldások, a tárgyilagos kompromisszumok terepe, hanem holmi haragvó arénában zajló harcként működik?

Sok múlik azon, hogyan tekintünk a politikára, és hogy milyen szemszögből nézzük. Mert a politikus fő célja az, hogy megtartsa a szavazóbázisát, viszont tudja azt is, hogy a szükséges, de népszerűtlen döntésekkel nehéz választókat toborozni. Számára lényegesen egyszerűbb indulatokra építve mozgósítani. Az én meg a másik, az idegen meg a saját szembeállítása századokra visszamenően bevált narratíva. A vágyak, a félelmek, az indulatok eszközeivel egy időre a társadalom kisebb-nagyobb részét mindig is jól lehetett mobilizálni. Elég visszanézni az 1930-as évekre, vagy akár a tizenkilencedik századra. Az akkori idők eseményei is ugyanazokra a vágyakra, félelmekre és indulatokra épültek, mint ami manapság mozgósít. 

Akkor hát naiv halandó, aki változást vár?

Nem hiszem, dehogyis! Csak a pozitív átalakulás sohasem egyszerű folyamat, és gyakran hosszadalmas is. Ráadásul nálunk már belekerültünk a közhangulatnak egy olyan spirálisába, ahol a politika fokozottan elutasító indulatai, nemegyszer minősíthetetlen megnyilvánulásai élesztik egymást. 

Viszont a demokrácia keresztlevele mégiscsak az eszmecsere és a dialógus. Az ország ingerült megosztottságában is érdemes még a párbeszéd kialakításában bízni? 

Sokan, szerintem a többség, igyekszik azt támogatni és valóra váltani. Persze vannak, akik ennek igényét másképpen látják, ezért meg sem próbálnak tenni a társadalmi dialógus érdekében. És hát vannak azok, akiket a demokrácia egyszerűen nem érdekli. Egy társadalomra sohasem szabad homogén egészként tekinteni, mert az élet sokféle problémájával és sokféle elképzelésével az egyén magatartása is attól függ, hogy ő miként gondolkodik, hol áll éppen, hol szorít a cipője, esetleg mi bántja őt. A meggyőződésem azonban az, hogy a társadalomnak van egy számszerűleg is jelentős része, amelyik határozottan azt szeretné, hogy elkezdődjön az érdemleges dialógus. Kérdés, hogy ez a társadalmi réteg mennyire lesz képes érvényesíteni az akaratát. Kiknek révén, hogyan és milyen módon. Ez a nagy kérdőjel. 

A közéletnek egy olyan szakaszába csöppentünk, melyről senki sem tudja, hogy milyen lesz? 

Jó kérdés, és ebben a tekintetben tökéletesen megértem az emberek kétségeit, a megjósolhatatlanság érzetének dilemmáját. Őszintén szólva, én is csak régebben, még a Mečiar-érában vagy akár az első Fico-kormány idején éreztem itt a jelenlegihez hasonló társadalmi bizonytalanságot. Akkoriban sem lehetett igazán tudni, hogy milyen irányba fogunk lépni. És most újra azt érzem, hogy kérdés, ez az ország merre fog elbillenni. 

Dialógus nélkül a demokrácia is megbénulhat? 

Igen. És ne feledjük, hogy a demokrácia nem mindenki számára feltétlenül fontos és elfogadható államrend. Erről ma már hiteles és tényszerű adatok szólnak. Az emberek jelentős csoportja nem is gondolkodik el azon, vajon az ő számára jó-e a demokrácia? És ő akarja-e? Hogy egyáltalán mi és mit is jelent a demokrácia. Gyakorta nemcsak keveri, hanem egy kalap alá veszi a demokráciát a káosszal. De azért sem merném tűzbe tenni a kezem, hogy itt mindenkinek valóban fontos, hogy szabad választásokon vegyen részt. Ezért vélem úgy, hogy a párbeszéd is inkább azoknak fontosabb, akik hisznek a demokráciában, és ezt tartják a megfelelő államformának.