Azok az ominózus nyolcasok

Hazai magyar prózaíróink doyenje vagy. Ennek felelőssége mennyiben kötelezi őszinteségre az emlékezetedet?

Életemben, íróember lévén, az emlékezetnek és az emlékeknek hangsúlyosan fontos, megtartó feladatuk van. Talán ez alkati kérdés, de a munkámban szinte mindig azzal foglalkoztam és arról írtam, ami közel állt hozzám, ami sorsom meghatározója, így a közvetlen emlékem is. A mélyen ülő emlékek is fel-feltörnek, hogy akár csak a hallomásból őrzött múltat olykor összehasonlítsam a tapasztalataimmal. Apám például 1928-ban – minő véletlen az évszám! – Prágában volt katona, és ez harminc évvel később, tehát 1958-ban az én életemben szintén jelentőséget kapott.

Mire emlékszel 1938-ból? Nyolcévesen is van saját emléked?

Nagyon is sok. Hontfüzesgyarmaton, a szülőfalumban úgy mondták akkoriban, hogy „bejöttek a magyarok”. Emlékszem „a magyarokat” váró díszkapura, illetve a hozzá fűződő már-már groteszk epizódokra is. Ugyanis a mi falunkat megszálló magyar biciklis század mindenféle mezei utakon közelített felénk, úgy látszott, elkerüli a jókora díszkaput. Az itthoni legények, akár a kengyelfutók, rohantak hát a század elé, hogy a hepehupás gyalogösvényeken – egy klasszikus cseh filmvígjáték parodisztikus jeleneteinek stílusában – a díszkapuhoz tereljék őket! Egy másik emlékem szerint Füzesgyarmaton már nyolcévesen szavalgattam. Így 1938 márciusában szavalatommal, a Masaryk-elnök iránti tisztelet jeléül, még a „tatíčků náš”-t köszöntöttem, viszont decemberben, Miklós-napon, már őfőméltósága Horthy Miklóst... A gyerekkoromat egyébként az Erni diákkora című kötetben írtam meg, főként a lévai Magyar Királyi Állami Gimnáziumban töltött éveket. A háborúnak azt az időszakát, amikor még valahol messze állt a front. Léva akkoriban nagyon kedves és visszafogott nagyvárosnak tűnt számomra. Hontfüzesgyarmat csendes nyugalma után Léván úgyszólván megdöbbentett, hogy az utcákon állandóan emberek jöttek-mentek, hogy két nagy könyvkereskedése is volt, ahol hosszasan időzve lehetett böngészgetni a könyveket. Ebbe csapott bele a meghökkenés, amikor negyvennégy kora őszén az osztályfőnökünk bejelentette: menjünk haza, megszűnik az iskola, hiszen már közel dübörögnek a tankok!

Nyolcvannyolc évesen, egy kerek élet tapasztalataival, hová tudod elhelyezni 1938-at?

Máig sem az akkor történtek politikumát, hanem az emberek sorsát döntő módon érintő történelmi változások terhét érzékelem. Akár azt is mondhatnám, hogy megítélésemben pont ez adja a sokak által szinte értelmezhetetlennek tűnő KözépEurópa-fogalom lényegét. Mert énnekem éppen a változások és azokban a sorsomat is befolyásoló történések sejtetik Közép-Európát.

És 1948?

Már legény voltam, kalapos, csizmás, nyakkendős, fess parasztlegény. Korabeli fényképemet ott őrzöm az íróasztalomon. Negyvennyolcban lett vége a II. világháború utáni évek vesszőfutásának, addig deportálni akartak bennünket, magyarokat, mi pedig itt-ott bujkáltunk és rejtőzködtünk, amíg el nem múltak azok a nehéz idők. De a komolyabb témákat érintő közbeszéd továbbra is akadozott, mert a magyarságnak alig volt társadalmi élete. Legföljebb arról esett szó, hogy korábban a magyarok dirigáltak, most meg van a faluban jó néhány szlovák ember, így ők a falu vezetői. Tulajdonképpen azzal voltunk elfoglalva, hogy összeszokjunk és élni tudjunk egymással. Falunk lakóinak lényegében már a fele volt csak magyar, a másik felének számottevő hányada nyíregyházi betelepült, úgynevezett tirpák. De akkoriban még valami új történt: a fiatalokat Hontfüzesgyarmaton is elkapta az ösztönös hév, holmi nyugtalanság, hogy másfelé kell tájékozódni; hogy a jövő már nem a faluban lesz. A gyár lett az eszménykép, aköré fonódtak az álmok. Eljöttek Fegyvernekről a barátok is, és elhatároztuk, elmegyünk és beállunk gyári munkásnak.

Te hová szegődtél dolgos melósnak?

Többedmagammal Dubnicára, azaz Máriatölgyesre, az ottani gépés fegyvergyárba. Olyan csarnokban kaptam munkát, ahol kikötői darukat meg földkotró baggereket gyártottak. Egyszer leóvatoskodtam egy tilos lejáraton, és ott megpillantottam az ágyúkat. Olyan lövegeket, amelyekkel még apám volt tüzér.

Miről beszéltek a 48-ban hatalomra került kommunisták?

Még nem arról, hogy miként fognak elsimulni a szociális különbségek, a nemzeti és vallási különbözőségek. Ha mégis, akkor csak a frázisok szintjén szóltak erről. Az élet, a hétköznapi valóság jóval bonyolultabb annál, minthogy afféle lózungokkal és sémákban, a végletekig leegyszerűsítve lehessen az ilyesmikről beszélni. Annyi ellenben tény, hogy az 1948 februári államfordulat utáni legelső időszak – számos tekintetben a csehszlovákiai magyarok szemszögéből nézve is – új hangulatú időköz volt. Sok-sok mozzanata emlékként fennmaradt, a dolgok lényege azonban a múltba vész.

A nyolcasok végtelenített pályáján lépjünk tovább 1958-ba!

Akkorra már leérettségiztem a kassai Ipariban, és elkezdődik írói életem is. Ráadásul eléggé szerencsésen. Humoros írásaimat és paródiáimat egyik jegyzetével a komoly szaktekintélyű Sas Andor ajánlotta a Csemadok Fáklya című lapjában. Szlovákiai magyar vonatkozásban 1958-hoz kötődik, hogy Bábi Tiborral, Török Elemérrel és másokkal mozgalomként akartuk újból megalakítani a Sarlót. De „másféle” érdekeltségű alakok is akadtak körünkben, így szándékunk meghiúsulásában az ŠtB eljátszhatta ilyenkor szokásos szerepét. Ősszel azután 28 éves újoncként Prágában kötöttem ki, ahol a légvédelmi tüzérség közlegényeként „vojín Duba” lettem. És itt sejlik fel ismét apám még 1928-hoz fűződő emléke, aki utólag aligha bizonyíthatóan, ám annál valószínűbben ugyanabban a tüzérkaszárnyában katonáskodott, ahol két évig én is! Prágában tehát – a megérzéseimhez igazodva – mind a tüzérkaszárnyában, mind a főváros utcáin lépdelve, de még a laktanya udvarán járőrözve is apám odaképzelt nyomait, rejtett jeleit kerestem...

Ötvennyolc még a mindent felülíró a marxizmus-leninizmus, a vakbuzgó szocializmus mellkasfeszítő korszaka. Nagyon kellett, vagy már elegendő volt csak „illemből” tömjénezni a rendszert?

Erről rengeteget lehetne beszélni. De önmagamról szólva, népi származékként a marxizmusnak az elnyomottakat felszabadítani akaró szándékában, az osztályharctól és a sötét dogmatizmustól mentes célkitűzéseiben én nem találtam komolyabb kinevetnivalót. Igaz, ezen a téren nem is volt szükségem különösebb szarvasokoskodásra, hiszen humoreszkjeim műfaja eleve nem lehetett marxista dicshimnusz. Viszont az egész nemzedékemre vonatkozó megállapítás, hogy bennünket az ötvenes évek tettek érvényesülni képes emberekké.

És a „prágai tavasz” éve, a mozgalmas 1968-as esztendő?

Mondhatni, hogy már az odavezető út, a hatvanas évek derekától lazulgató ideológiai és társadalmi kötöttség is szinte hónapról hónapra növelte a nyíltabb gondolkodás, a szabadabb alkotás, az akadálytalanabb tettek lehetőségét. Ez az araszolgató politikai enyhülés csapott át 1968 januárjában a Dubček nevéhez kötődő és Csehszlovákiában egyre nagyobb társadalmi függetlenséget biztosító reformfolyamatokba, aminek az ötszocialista ország durva katonai inváziója vetett véget. Azon az emlékezetes augusztus 21-én a családommal éppen Hontfüzesgyarmaton nyaraltunk. A megszállás és a magyar katonaság jelenlétének tényére akkor döbbentem rá, amikor a falunkon reggel áthaladó tankoszlopot kísérő lajtkocsin hirtelen megláttam az „Ivóvíz” feliratot! Pozsonyba csak pár nappal később tudtunk visszajönni, noha igyekeznem kellett, mert már az előzőleg eldöntött kiadói tény értelmében szeptembertől főszerkesztőként én irányíthattam az Irodalmi Szemlét. Kiváló szerkesztőim Tőzsér Árpád és Koncsol László voltak, még az ősz folyamán közöltük Fábry Zoltán évtizedekig elhallgatott „A vádlott megszólal” című szövegét. Az élet, ha más körülmények között és más mederben is, eleinte azért ment tovább.

1978, utólag visszapillantva, amolyan holt időszaknak tűnik.

Pusztán látszólag, hiszen csúcspontjához ért a husáki konszolidáció, így az autonóm gondolkodás értelmének krízise jelentkezett. Az irodalom általános kulcsproblémája pedig az volt, hogy ki közölhet, illetve ki tartozott az eltiltottak közé! Az Irodalmi Szemlében némi szerencsém is volt, mert ha szubjektíven tetszett egy-egy vers vagy írás, azt közöltem, és ez súlyosabb retorziók nélkül el-elsimult valahogy...

1988-ban érződött már a rendszerváltás esélyének előszele?

Érzésem szerint akkor még senki sem sejtette, hogy a rákövetkező évben mekkorát fordul a világ. Még a nyugati hatalmak sem bizakodtak ilyesmiben. Egyszerűen képtelenségnek tűnt, hogy pusztán pár hét alatt fog összeomlani Európában a megdönthetetlen monumentumnak kiépített kommunista blokk. Talán csak Gorbacsov érezte, hogy a szocializmus egyik nagy bűne a diktatúra, és hogy ennél is nagyobb vétke az emberi aktivitás megbénítása, az alkotókészség lehetőségének burokba zárása. Nyolcvannyolcban a gyökeres változás reális jövőképe legföljebb még csak színes álomvolt.

A (cseh)szlovákiai magyarság, politikai értelemben, száz éve él a szülőföldjén nemzeti kisebbségként. Te nyolcvannyolcat éltél meg ebből. A nyolcra térve: szeretnéd megélni 2028-at, tehát a 98. születésnapodat is?

Az édesanyám százéves kora előtt egy hónappal halt meg. Persze nehéz elképzelni, hogy idős korában milyen lesz valaki további tíz év múlva. Másrészt hazudnék, ha nagyképűen azt állítanám, hogy nincs kedvem megélni – hiszen az ember életpárti, és az író duplán az. Érdekes, hogy sorsom eseményei sok tekintetben valóban a nyolcasok köré rendeződtek. És talán egyéni szerencsém, hogy az életet nem elméletekbe kapaszkodva, hanem ösztönösen élem. Hiszen ha megszülettünk, élni kell!