Az utolsó éjjel

Ugyan mennyivel többen mennek be rá? A kedvező fordító a szándékolt félreérthetőségre bazírozott. Hátha akciófilmnek, esetleg horrornak gondolja az egyszeri mozilátogató, aki címre megy be, és nem történetre. Ismerjük ezt jól. Amikor a kevésbé vonzónak tűnő eredeti cím szó szerinti fordítása helyett behoznak valami blikkfangosabbat. Fölösleges példákat sorolni, nap mint nap találkozunk velük. De itt tényleg bűntényről van szó, A 25th Hour gyönyörű cím: többértelmű és sejtelmes, filozofikus és „tűkonkrét”. Annak, hogy kardkivonva állok az eredeti cím mellé sugároznia kell: nem akármilyen műről van szó. Húsból robbanó, vászonból domborodó mozit látunk egy igazi – de mennyire igazi (!) – problémáról. Hányszor is gondolunk bele úgy istenigazából, hogy milyen lenne a szereplő bőrében? Tulajdonképpen alig. Roszszabb filmeket látunk annál, mintsem beinduljon a fantázia. A háborús film más téma. Még jó, hogy „úristenezünk”, még jó, hogy szörnyülködünk, ha a babakocsi felett egy pillanatra megáll a kézigránát. Még jó. Ám az nem sűrűn fordul meg a fejemben, mi lenne, ha bűnöző lennék. De nem minden hájjal megkent, gátlástalan gonosztevő. Csak az a mindennapi srác, aki eladott egy adag füvet. Aztán még egyet. Olyan fickóról beszélek, mint amilyen Monty Brogan (Edward Norton). Te is Monty vagy, ott a betűm túloldalán. Te, aki az újság fölé görnyedsz. És én is Monty vagyok, betűn innen, időben kicsit korábban. De tudod mit? Az „M” jelentse azt: Monty. Nézd ezt az „M”-betűt, ne vedd le róla a szemed! Én is az „M”-et nézem. Időn és téren át olvasó és író most összenéz. Látod? Te meg én. És ha nem, az se baj. Egy pillanat az egész. És már folyik is tovább az élet. Montynak sem áll meg, pedig megállítaná, ha tehetné. Egy nap múlva börtönbe vonul. Hét évre. Egy napja van, hogy mindenkitől elbúcsúzzon. Az apjától, aki egykor a példaképe volt, és aki nemrég gyógyult ki az alkoholizmusból. A szerelmétől, aki valószínűleg másé lesz szép lassan. Tanár barátjától, aki hét évet is adna az életéből, hogy lefeküdjön az őt megvető tizenhét éves diáklánnyal. A tőzsdeügynök havertól, aki tényleg, de tényleg minden lányt megkaphat, és aki még a huszonharmadik órában is veszettül bámulja Monty kedvesének melleit. Elbúcsúzni az élettől, ami jó volt, meleg, biztonságos, és ami csendben valószerűtlen, sosemvolt álomképpé ködlik majd. Mielőtt a fiú bevonul, magához szólítja a környék drogfőnöke. Egy másodperccel azután, hogy úgy dönt, mégsem öli meg Montyt, mond valamit. Ő, a vezér, a sittek szakavatott ismerője. Szentenciája tehát a következő: „Rájöttem, hogy a börtön... nem kellemes hely!” Valószínűleg nem tévedett.

Spike Lee lassan bontakozó, örvényszerűen magával ragadó, könnyedén fajsúlyos filmet alkotott, szó szerint istentelen jó forgatókönyvből, A rendezés itt-ott ellágyul önnön nagyszerűségétől. Ez minden kritika. Nem sok, ugye? Valóban nem az.

Az utolsó éjjel (fogak csikorognak a című miatt) egyetlen hosszú, felzaklató filmes Eminem-próza. Lee kikérné magának a hasonlatot. Én dicséretnek szánom. (vox)

Az utolsó éjjel (25th Hour/ Posledná hodina), színes, amerikai filmdráma, 135 perc, Rendezte: Spike Lee, Szereplők: Edward Norton, Anna Paquin, Barry Pepper, Brian Cox, Philip Seymour Hoffman, Rosario Dawson