Az ostoros férfi

„Elítélem a kereszténységet, s a keresztény egyház ellen azt a legszörnyebb vádat emelem, amilyet vádló egyáltalán a száján kiejthet... A keresztény egyház minden értéket értéktelenné tett, minden igazságból hazugságot, minden erényből lelki aljasságot csinált.”

E vádak megfogalmazója egy protestáns lelkész fia, volt teológusjelölt, később a „halott Isten” filozófusa, Friedrich Nietzsche. A keresztények elleni további támadásai (Az Antikrisztus, Bálványok alkonya) olyan megállapításokban fejeződnek ki, melyek szerint az ő hitük az „együttérzés” vallása, a „gyöngék” vallása.

Nem tudom, mi volt a valódi alapja Nietzsche véleményének a „gyöngék együttérző vallásáról”. Lehet, hogy a tartalom nélküli, pusztán érzelmi szinten megnyilvánuló kereszténységet volt alkalma megtapasztalni. Lehet, hogy a nyimnyám spiritualitást látta, az inkább bénítót, semmint serkentőt. Lehet, olyan „hívőket” ismert, akik képtelenek voltak bármi jót valóra váltani. Az is lehet, hogy a keresztények annak az „édes Jézusnak” a torzított képét mutatták be neki, aki mindent tolerál, mindent megenged és senkinek sem mond ellent. Az ilyen, bizony, valóban a gyengék vallása lehet, mely még inkább gyengíti őket. A rózsaszín, retusált, kiszínezett, igazán „édes” Jézus, amilyennek a szentképek is ábrázolják néha: az ilyen Krisztus – természetesen – a mai ember számára is elfogadhatatlan.

Az e vasárnapi evangélium, a nagyböjti út kellős közepén új, talán megdöbbentő adalékkal egészíti ki a Krisztus-képet. A kéz, mely eddig gyógyított, felemelt és áldott, egyszeriben ostort tart: „Akkor kötelekből ostort font, és mindnyájukat kizavarta a templomból (...), a pénzváltók pénzét szétszórta, az asztalaikat fölforgatta. A galambárusoknak pedig azt mondta: Vigyétek el innen ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” (Jn 2, 15–16) Most mondják, muszáj volt az evangélistának elrontania az oly szép jelenetek folyását, és éppen templomi környezetben? Hisz „olyan kedves” volt az például, amikor József Máriával itt ajánlották fel Jézust! Vagy amikor végül tizenkét évesen itt találtak rá! És akkor egyszerre csak egy ostoros férfi válik Belőle. Hová tűnt a szeretete?

Sehová. Éppen itt meztelenítette le teljesen legbelsőbb radikalizmusát. Jézus szeretetének semmi köze ahhoz a megalkuvó félelemhez, mely gátolja az igazság kimondását. Épp ellenkezőleg. Akiket szeret (s akikért ő maga ostorozva lesz), kiűzi bár a templomból, de nem azért, hogy örökre elmenjenek, hanem hogy ugyanabba a templomba megújult, elmélyült, megtisztult szándékkal térjenek vissza. Az Atyához hű Jézus nem tűrheti, hogy az Ő házát kupeckedéssel szentségtelenítsék meg. Már a templombeli közbelépését megelőzően is többször fellépett az Isten dolgaival való bárminemű, főleg vallási kalmárkodás ellen. A mézesmázos, látszólag szeretetteljes passzivitástól, a „hagyjuk annyiban” mentalitástól élesen elhatárolja magát: „Ne gondoljátok, hogy békét hozni jöttem a földre. Nem azért jöttem, hogy békét hozzak, hanem kardot.” (Mt 10, 34)

Az ostor suhogása s a kard csapása hasonló – és kortársai, ismerve az Ószövetség próféciáit, ezt nagyon jól meg is érthették. A zsidóknak címzett újszövetségi levél szerint „Isten szava eleven és hatékony, áthatóbb minden kétélű kardnál, behatol az értelemnek és a léleknek, az ízeknek s velőknek elágazásaihoz, és megítéli a szív gondolatait és szándékait. Semmiféle teremtmény nem láthatatlan a színe előtt, sőt, minden mezítelen és nyitott annak a szeme előtt, akinek elszámolással tartozunk.” (Zsid 4, 12–13)

Jézus szava élesen, de elkerülhetetlenül „csapta meg” például Pétert, valóban megítélte szíve gondolatait, mikor a Mester azt mondja: „Távozz előlem, sátán!” (Mk 8, 33) Péter ugyanis le akarta őt beszélni szenvedéseiről, az ember dolgaival törődött, nem Istenéivel, s ez volt ördögi. A radikális tévedés hasonlóan radikális ítéletet követelt. Ami a farizeusokat sem kerülte el: „képmutatók”, olyanok, mint a „meszelt sírok”, kívül szépek, belül tele a holtak csontjaival, tisztátalanságaival, „minden tettüket azért teszik, hogy lássák őket az emberek.” (Mt 23, 5) Szent dolgokkal üzletelnek, csak hogy tekintélyt és elismerést szerezzenek maguknak.

Mellesleg nem úgy tűnik, mintha a farizeusok kora mára lejárt volna: mindazoknak, akik szent templomokban filmeztetik, fényképeztetik magukat, vagy ráadásul egyenes adásban veszik magukhoz Krisztus testét, ugyanakkor nem szégyellnek nyilvánosan kérkedni kétes múltjukkal, szóval mindazoknak üzeni a vasárnapi evangélium: „Ne tegyétek vásárcsarnokká – politikai és társadalmi ambíciók piacává – Atyám házát!” Ez nem elutasítás, hanem kiút hamvazószerda ismételt felhívásával: „Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban.” (Mk 1, 15)

Nem, Nietzsche úr, a Krisztus-hit valóban az erősek hite. Mert Isten igazságának léce igen magasan van ám! Aki el akarja érni, annak nagyon meg kell erőltetnie magát, szenvednie kell, nőnie. És erősödnie.

A szerző római katolikus pap