Az operett kései feltámasztója

Igaz, a szlovák operett színvonala nem mérhető a magyaréval, amely nemzeti műfaj lett, s Kálmán Imre, Lehár Ferenc, Ábrahám Pál, Jacobi Viktor révén a világhírig vitte. A szlovákoknál – több évtizedes késéssel – Gejza Dusík volt az operett úttörője, és gyakorlatilag a műfaj kimúlásáig annak egyetlen jelentős képviselője. Dusík tizenkét operettet és több száz slágert mondhat magáénak, amelyek szervesen beépültek a szlovák zenei köztudatba, és azok is dúdolják, akik soha nem hallották Gejza Dusík nevét.

Dusík a Nagyszombat melletti Zavar községben született, s bár orvosnak készült, már ifjan eljegyezte magát a zenével. A zongora mellett zeneszerzést is tanult, s 1935-ben mutatta be a Szlovák Nemzeti Színház az első operettjét Ezerméteres szerelem címmel. S innen megállíthatatlanul jöttek a többiek, s mivel az operetténeklésnek nem voltak hagyományai Szlovákiában, a legnevesebb operaénekesek adták a nevüket ezekhez az előadásokhoz: Ján Blaho, Mária Kišonová-Hubová, Štefan Hoza, Gizela Veclová, Zita Frešová, František Krištof Veselý, majd néhány évvel később az az Elena Kittnarová, aki a Dal a szülőföldről című számot vitte sikerre.

S jöttek a sikeresebbnél sikeresebb operettek, A végzetes keringő, a Fazekasbál, az Idegen zászlók alatt és a Kék rózsa. Megannyi siker, mégis idővel az operett ismét a süllyesztőbe került. A zenés műfajra szakosodott Új Színpadról is száműzték. Nem véletlenül kapott hatalmas tapsot Dušan Jarjabek, amikor a Gejza Dusík tiszteletére rendezett jubileumi ünnepségen az Új Színpad „operettszínpadáról” köszöntötte a nézőteret színültig megtöltő közönséget. A nézők nemcsak emlékezni ültek be az előadásra, hanem azzal az eltökélt szándékkal, hogy ismét felfedezzék maguknak ezt a jobb sorsra érdemes műfajt. A musicalekhez szokott közönség Oleg Dlouhý és Peter Oravec öszszeállításában váratlanul más dimenziókba került. Alig nyolcvan perc alatt megszületett a színpadi csoda, rég letűnt előadók mellett fiatal operaénekesek adták elő átszellemülten Dusík kellemes melódiáit. Miskovics László, Zdeněk Sychra, Dušan Jarjabek, Mária Sweighofferová, Jozef Benedik, Gréta Švercelová, Eva Šeniglová, Karol Čálik a tizenhárom tagú zenekart vezénylő Zdeněk Macháčekkal még a régi generáció eleganciáját, átszellemültségét képviselte, míg az operaszínpadról érkezett fiatalok tapasztalatok hiányában a hangjukkal és az egyéniségükkel hódoltak a mester emléke előtt. Közülük is emeljük ki a varázslatos ruhakölteményeivel is kitűnő Jolana Fogašovát, Sisa Sklovskát, valamint Filip Tůmát, továbbá az egyéniségével rendkívüli tisztaságot sugárzó Klein Ottót. A műsor összeállítói nem akartak életrajzot felmondani, ezért prózai szöveg mindössze annyi hangzott el, amennyi a műsor hangulatának a fokozásához szükséges volt. Dana Dinková az egyes számokhoz igen ötletes koreográfiákat álmodott, amelyeket a színház tánckara nagy-nagy lelkesedéssel adott elő.

A műsor végén a közönség a szereplőkkel együtt szinte extázisban énekelte A legszebb hely a világon a szülőföldünk című dalt.

Az Aréna Színház az Idegen zászlók alatt című operettjével emlékezett Dusíkra, bár ne tette volna. Az 1940-ben íródott operettre keletkezése idején is erősen rányomta bélyegét a háborús hangulat, a hurráoptimista lelkesedés, s hiába egy-két sláger (Kisfalu a völgyben, Saigon), ma már inkább csak önmaga paródiájának tűnik. S amíg a rendező, Rastislav Ballek a Tiso című monodrámával félelmetes képet ad egy fasizálódó világról, most ugyanazt a világot rózsaszín ködbe helyezi. A meglehetősen primitív történet egy Franciaországba szakadt fiatalember, Ján Holub (Ján Koleník) szerelmi románcát meséli el, aki egy bugyuta félreértés miatt otthagyja szerelmét (Miroslava Partlová), s a Távol-Keleten szolgálja a francia hadsereget. Természetesen a végén minden jóra fordul, s miután megtudja, hogy Szlovákia is belépett a háborúba, úgy dönt, hogy neki is odahaza a helye. Igazi propagandasztori, ami 1940-ben talán még érthető is volt, de hogy 2007-ben?! Amilyen bugyuta a darab, olyan mesterkélt és kidolgozatlan az előadás. Az Aréna Színház színpada eleve alkalmatlannak tűnik erre a műfajra, nagyon hiányzik az élő zene (a Bratislava Hot Serenaders hanghordozóról megszólaló zenéje elvész a pocsék akusztikájú teremben). A főszereplő szerelmespár túl szürke, a többiek pedig szerep híján olcsó bohóctréfákkal próbálják felhívni magukra a figyelmet. Színészileg ez egyedül Karol Čáliknak sikerül, aki szlovák Latabárként csetlik-botlik a színpadon, a többiek inkább szánalmasak. Gaston szerepét a rendező a bulvárlapokbeli gatyaletolós szerepléseiből elhíresült Robo Miklára bízza, akinek se színészi képessége, se hangja a szerephez. Az ázsiai dzsungelben játszódó második felvonás egyetlen izgalmas pillanata, hogy sikerül-e a Kasimot adó Pavol Plevčíknek visszaragasztania a bajuszát. Jelentem, sikerül.