Az létezik, ami feltűnik a tévében

„A legjobb visszajelzés, amit kaphatok a Bestsellerre, az az, hogy nem ismerték az adott szerzőt, vagy épp csak hallottak róla, de sikerült felkeltenünk az érdeklődést az író könyvei iránt”A szerző felvételeAz idei könyvhétre az Európa Kiadó piacra dobta a Bestseller című műsor „írott változatát”, amelyben a tévés interjúkból kimaradt részek is megtalálhatók. A szerzőt ez alkalomból faggattuk.

Mikor és hogyan alakult ki a műsor koncepciója? Határozott elképzelésekkel indult neki, vagy hagyott valamit a véletlenre is?

A történet valahol ott kezdődik, hogy 2000 óta éjszakánként kulturális beszélgető műsorokat vezetek az M2 Zárórájában, és régóta vágytam arra, hogy kipróbáljam magam egy önálló műsorban. A Bestseller tulajdonképpen a feleségem ötlete volt, ő vetette fel, miért nem próbálom meg ugyanazt, amit a Zárórában csinálok, azaz irodalomról beszélgetni, de külföldi írókkal. Vagyis próbáljam rávenni a kortárs irodalom legjobbjait, hogy álljanak szóba velem, illetve a tévét és a támogatókat, hogy lássanak ebben fantáziát. Egy olyan középfajsúlyos műsortípust igyekeztünk kitalálni, amely érdekes és tartalmas, de nem csak az ezer példányos irodalmi szaklapok közönségének szól, ám nem is a színes bulvárújságok stílusát másolja. Magyarországon ismert szerzőket mutatunk be, vagy olyanokat, akik félúton vannak az ismertség felé.

Gondolom, ezt az elitkultúra és bulvár közti középutat a legnehezebb megtalálni...

Igen, ez az irodalmárokat is intenzíven foglalkoztatja. Sok író panaszkodik arra, hogy be van zárva egy szűk szakmai közegbe, hogy az írótársakon, kritikusokon és elszánt egyetemistákon kívül más nem ismeri a műveit. A könyvesboltokat elárasztották a manapság „plázairodalomnak” nevezett, alacsony színvonalú szórakoztató könyvek, a míves dolgok pedig csak kevesekhez jutnak el. Nehéz feladat volt olyanok számára is érdekessé tenni a Bestsellert, akik egyébként nem néznének meg egy komolyabb irodalmi műsort. Az azonban mindenki figyelmét felkelti, ha egzotikus helyszínen forgatunk érdekes emberekkel, akikről magánéleti dolgok is kiderülnek, így közelebb kerülnek a nézőhöz. Persze nem akarok az írók magánéletében vájkálni. Bizalmat kell ébresztenem bennük, látniuk kell, hogy felkészültem belőlük, és érdekel a mondanivalójuk. A szakmai eszmecsere után általában magukról is elárulnak ezt-azt.Irodalmat képernyőre vinni meglehetősen műfajidegen dolog. Legtöbbször színészek olvasnak fel egy könyvből, vagy fák közt sétálgatnak szavalás közben. Egyvalami azonban önnek kedvez: az emberek nagy része főleg a tévéből szívja magába a kultúrát...

Számomra a 21. század eddigi legfontosabb tapasztalata, hogy az információk zömét szinte kizárólag a tévéből szerezzük. Lehet, hogy elcsépelt, amit mondok, de manapság az létezik, ami megjelenik a tévében és az elektronikus médiában. Ezért rendkívül fontos, hogy a nívós kultúra valamilyen formában jelen legyen a képernyőn. A műsorkészítők felelőssége óriási, hiszen tulajdonképpen ők döntik el, mit emelnek be a köztudatba. A mai feszített tempójú mediális világban persze apró csalásokhoz kell folyamodni, hogy a néző figyelmét ébren tartsuk. Például sok pici részre szabdalom a műsort, azaz nem egy folyamatos interjút lát a néző, hanem két-három perces blokkokat. ĺgy talán le tudjuk őt kötni 25 percig. A legjobb visszajelzés, amit kaphatok a Bestsellerre, az az, hogy nem ismerték az adott szerzőt, vagy épp csak hallottak róla, de sikerült felkeltenünk az érdeklődést az író könyvei iránt. Nekem ebből nincs anyagi hasznom, mégis ennek örülök a legjobban.

Jól láttam, hogy ön a mű mögött megbúvó emberre is kíváncsi?

A posztmodern irodalmi felfogás szerint csak a mű számít, a szerzőről nem kell tudnunk semmit, mivel a műnek semmi köze a szerző életéhez. Ez így van, de nem szabad elfeledkezni arról, hogy a nézők és olvasók, még a művelt értelmiségiek többsége is az emberre kíváncsi. Szerencsés kiválasztottnak érzem magam, mert együtt kávézhattam, civil helyzetekben beszélgethettem fontos írókkal.

Észrevettem, hogy interjúkészítés közben gyakran „átmegy olvasóba”, azaz nem a riporter kérdezgeti a riportalanyt, hanem egy olvasó az írót, akinek a könyveit szereti. Hogyan fogadta a közönség ezt a hozzáállást?

Ez nagyon önző szempont, de melyik riporteri műfaj nem az? Olyasmiket kérdezek, amik bennem fogalmazódtak meg az adott könyv kapcsán. Ezek sokszor nem szakmai, hanem olvasói kérdések, amelyek talán másokban is megfogalmazódnak. Eddig szinte kizárólag pozitív visszajelzéseket kaptam, sőt az írók is elfogadtak partnernek, sokan talán meg is könynyebbültek, hogy kivételesen nem a hermeneutikáról, a dekonstrukcióról vagy az aktuális politikai trendekről kell beszélniük. Ha az olvasást szenvedélynek fogjuk fel, ez egy szenvedély-alapú megközelítés. Elképzelek magamnak egy hétköznapi nézőt vagy olvasót, és abból az evidenciából indulok ki, hogy a mai emberek nem sokat olvasnak, ezért a kevésbé szakmai kérdéseimet is sokszor túl szakmaiaknak érzik.

A könyvben tizenkét íróval olvashatunk beszélgetést, minden interjút egy személyes útinapló követ a találkozás és a forgatás körülményeiről. Például: „Harold Pinter fekete szövetnadrágban és fekete ingben érkezik, igazi angol úr, kedves, udvarias, szemüvegét a kezében tartja, úgy gesztikulál. Robosztus energia árad belőle. Kávéval, teával kínál.” Ez is ama bizonyos emberi lépték miatt került a kötetbe?

Igen. Ezek eredetileg a www.litera.hu irodalmi portál számára íródtak, aztán némi tépelődés után bekerültek a könyvbe is. Mivel az emberek kíváncsiak, remélem, ezek a „kis színesek” árnyalják az írókról alkotott képet, közelebb hozzák a világnagyságokat a magyar olvasóhoz. Legtöbben meglepően közvetlenek, nyitottak voltak. Az írók nem megközelíthetetlenek, az általunk kiválasztottak 80 százaléka például azonnal igent mondott a felkérésre, akik pedig nem vállalták a beszélgetést azoknak komoly okuk volt rá. Új regényen dolgoztak, hosszabb időre elutaztak, vagy éppen képtelenek kamera előtt beszélni, mint például Milan Kundera, aki meg is írta nekem, hogy szívesen adna interjút, de betegesen irtózik a kamerától.