Az ipolysági paralimpikon igaz története

„Ha nem állna mögöttem a családom, minden sokkal nehezebb volna...” A szerző felvételeTény és való, hogy szépen ragyog egy ilyen érem, bár kimondottan nem ajánlatos királyvizes próbának alávetni, mert ha feloldódik, nem adnak helyette másikat. „S akkor mehet az ember négy év múlva újat nyerni a következő ötkarikás játékokra” – próbálok nagyon vicces lenni házigazdámmal, ám ő vállat von, és csak annyit jegyez meg szerényen, hogy „úgyis elmennék”. Helyben vagyunk tehát...

Az asztalitenisz bűvöletében

Számtalan módja van annak, hogy miképp váljon az ember asztalitenisz-bajnokká. Az egyik biztos módszer, hogy olyan családba kell születnie, ahol a szülők legalább egyike a kaucsuklabda megszállottja. Aztán, ha gyerekkorától kitartóan edz, sikeresen veszi a sportolói pálya buktatóit, jó csapatba kerül, az edzője is odafigyel rá, és a sportág vezetői is időben felfigyelnek tehetségére, a szponzorok pedig – akik nélkül ma már semmilyen sportág nem működik – két kézzel szórják a pénzt, már csak ki kell állni a zöld asztal mögé, és adogatni, hárítani... Állítólag ennyi az egész.

De mit tesz az ember, ha jó adag egészséges fanatizmusa testi hendikeppel társul? Évtizedeken át kitartóan edz, majd kiáll a zöld asztalhoz, adogat, hárít – és paralimpiai bajnok lesz belőle. Ez a 34 éves Gáspár László története.

„Életem egy nagy véletlennel kezdődött – vezet be sportolói pályafutásának hátterébe a bajnok –, mégpedig azzal, hogy 1970-ben Érsekújvárott láttam meg a napvilágot, bár szüleim egyike sem újvári. Lábsérülésem már ekkor látható volt, ezért hathetes koromban megműtöttek Pozsonyban. Aztán valahogy Ipolyságra kerültünk, és én ezt a várost tekintem ma is szülővárosomnak.

Édesapám vérbeli asztaliteniszező volt, s így én sem sokáig maradhattam el az edzőteremből. Emlékszem, amikor még gipsz volt a jobb lábamon, akkor is végtelen örömmel töltött el, hogy legalább labdaszedőként jelen lehetek, hasznossá tehetem magam. Életem első hat éve gyakorlatilag azzal telt el, hogy próbálták rendbe rakni a lábamat, szinte állandóan gipszben volt, így csak „passzívan” sportolhattam, ám az ezt követő évek bőven kárpótoltak. Amikor épp nem fociztam, akkor kerékpároztam, majd jött a röplabda, a kosárlabda, a tenisz, sőt a sporthorgászatot is ide sorolhatnám. Azért mindig hű maradtam az asztaliteniszhez; olyannyira, hogy nyolcévesen már második helyezést értem el a serdülők szlovákiai bajnokságán, természetesen az „egészségesek” kategóriájában. Ezt követően tizennyolc éves koromig Ipolyság asztalitenisz-csapatát erősítettem. Mi fér bele ebbe a bő évtizedbe...? Mivel a sportolói pályafutás gyakran lakhelyváltoztatással is jár, hét éven át Eperjesen, Örsújfalun, közben egy évig Németországban játszottam, aztán megint csak visszatértem Ipolyságra. Jelenleg Komárno–Šahy néven futunk az extraligában.”

Serlegek és érmek

„Pályafutásom során talán nem is volt olyan év, hogy országos második-harmadik helyezést el ne értem volna, de tizennyolc éves koromig egyszer sem lettem szlovákiai bajnok” – fűzi tovább gondolatait Gáspár László, miközben tágas családi házának egyik, e célra fenntartott szobájában megszemlélem érmeit, serlegeit. Hát, van belőlük néhány, ezért valamennyi helyezésének felsorolásától most eltekintek. Mindegyik helyezés fontos, csak jelentősek és még jelentősebbek vannak.

„Az 1984-es csehszlovák bajnokságon második, 85-ben harmadikok voltunk párosban, juniorként úgyszintén. Aztán megjártam az Európa-bajnokságot, és számos rangos versenyen vettem részt.”

Majd jött a 96-os atlantai olimpia...

„Az atlantai volt életem első paralimpiája; oda úgy utaztam ki, hogy aranyéremmel térek vissza, ám ez a vágyam nem teljesült. Igaz, nagyon elégedett voltam az egy ezüsttel és két bronzzal, majd a négy évvel később Sidneyben szerzett ezüsttel, de az arany mégis csak arany...”

Kérdésemre, hogy milyen egy olimpia hangulata belülről szemlélve, kicsit gondolkodóba esik.

„Azt mondhatom, hogy nagyon jó hangulat uralkodott mindvégig a szlovák paralimpiai csapaton belül – szólal meg végül. – Állandóan buzdítottuk egymást, ami jelentős hajtóerő. Persze feszültségnek sem voltunk hiányában; a sorolás napján például tartottam attól, hogy összekerülök a spanyol Ruizzal, aki mindig képes meglepni valamivel. Szerencsémre elkerültük egymást, és jól szerepeltem a kínai Jang Ge ellen is. Aztán nyertem, és miután egész pályafutásom lepergett előttem, csak annyit mondtam: végre, sikerült! 2008-ban Pekingben már címvédőként állhatok az asztalhoz, és mivel ez az ország valódi asztalitenisz-nagyhatalom, azt hiszem, nagyon színvonalas játszmákra van kilátás. Állok elébe a kihívásoknak, és bízom benne, hogy nem okozok csalódást mindazoknak, akik eddig is támogattak...”

A megtartó erő – a család

Apropó – támogatók. Időközben mellénk telepszik Mária, László neje, és besettenkedik egy kiskamasz és egy bakfis is – Máté és Nicole, a gyermekeik. Kicsit szabódnak, de aztán – lévén szó a ház uráról – megered a nyelvük.

„Élsportoló feleségének lenni egy kicsit mindig nehezebb, mint egyszerűen csak háziasszonynak – árulja el Mária –, de megvannak a jó oldalai is. A nehézségek főleg abból adódnak, hogy a párom sokat van úton, különféle versenyeken vesz részt, és ilyenkor egyedül maradok a két gyerekkel. De nagyon jó érzés, ha látom, hogy elégedetten tér haza, hogy örül a sikereknek. Megszoktam már ezt az életmódot, és ő tudja, hogy bárhol legyen is az a verseny, mindig vele vagyunk.”

A két gyerek kicsit más színben látja a dolgot, mert azért mégsem mindennapi esemény, ha valakinek az édesapja olimpiai bajnok.

„Az iskolában a srácok és a tanítók is figyelték az olimpiai és paralimpiai eseményeket, és gratuláltak nekem apukám sikeréhez – mondja Máté. – Aztán, amikor hazajött Athénből, sokan azt akarták, hogy kérjek nekik autogramot, fényképet. Hogy belőlem is sportoló lesz-e? Hát, remélem. Bár most még inkább a foci vonz, asztalitenisz-edzésekre is járok, és azt hiszem, nagyon jó edzőm van apa személyében. Remélem, mindent megtanulok tőle a pingpongról, de ahhoz hosszú évek kellenek még.”

Erre az apa is rábólint, amiből azt veszem ki, hogy a fiú gondolkodása helyénvaló; jó, ha valaki tisztában van a lehetőségeivel.

„Ha nem állna mögöttem a családom, minden sokkal nehezebb volna – fűzi hozzá a bajnok. – Jobb érzés úgy kiállni a versenyekre, hogy az ember tudja: odafigyelnek rá, szorítanak neki, és ha hazatér, akkor tényleg az otthonába tér meg, ahol együtt örülnek vele, de ahol a kudarcot is segítenek feldolgozni neki.” Elmondása szerint Ipolyság város lakossága fölöttébb elégedett azzal a ténnyel, hogy van egy paralimpiai bajnoka. Hazatérését követően lépten-nyomon gratuláltak neki, ezt megelőzően a főváros polgármestere is fogadta, Csáky Pál miniszterelnök-helyettes pedig plakettel és oklevéllel jutalmazta. „A sport terén elért kiemelkedő eredményeiért” – áll az oklevélben. Mindent egybevetve akár elégedett is lehetne, ha...

Ha sikerülne végre olyan munkahelyet találnia a jó ajánlatokban éppen nem bővelkedő térségben, amely egészségi állapotának is megfelelne. Mert orvosa szerint az állómunka nem neki való.

„Ajánlatot elég szép számban kaptam, de keveset váltottak valóra. Már korábban, amikor Eperjesről hazaköltöztem, is gond volt az ígéretek betartásával, és nincs ez másképp ma sem. Nem marad más, mint hogy bizakodjam: egyszer ez is jobbra fordul.”

A jövőre nézvést

Már csak az érdekelne, mi hajtja az embert mindig előbbre – az újabb sikerek utáni vágyakozás, vagy egyszerűen csak a sport szeretete? – teszem fel az utolsó kérdést nem éppen szószátyár beszélgetőtársamnak.

„Hogy őszinte legyek, mindkettő – mondja ő. – Az első helyre talán a sport szeretetét helyezném, hiszen ezzel élek gyerekkorom óta, viszont már korábban eldöntöttem magamban, hogy semmilyen sporteseményen nem akarok részt venni „turistaként”. Ezt úgy kell érteni, hogy nekem nem felel meg a „futottak még” kategória, szeretek a dobogón állni, nyerni. Csak addig fogok versenyezni, amíg képes vagyok győzni; ha belefáradok, viszszavonulok az aktív sportolástól, és minden időmet az utánpótlás nevelésének fogom szentelni. De azt hiszem, ez még odébb van.”

S hogy merre veszi az útját ezek után?

„Megpróbálom Pekinget – hangzik az egyértelmű válasz. – Életem egyik nagy lehetőségét látom benne, és senkinek nem akarok csalódást okozni – beleértve magamat is.”

Úgy legyen...