Az inas minden háznál hallgatózik

Nagy Kornélia és Dudás PéterGabriel Bodnár felvételeMoravetz Levente, a Thália Színház főrendezője Harvey Keitelt, a Pulp Fiction problémamegoldó emberét lepipálva cselekedett, és előkapta a helyzet kulcsát, az aranyozott gyertyatartót. Ez a zenés vígjáték ugyanis tuti közönségdarab. Szerették is a színigazgatók, állítólag a húszas-harmincas években valahol mindig műsoron volt, aki strapamentes sikerre vágyott, ehhez nyúlt. Remekül van megírva, a cselekmény pörög, mint a búgócsiga, a poénok némelyike simán veri a Vidám Színpad fénykorának termését. A mai közönségnek pedig vannak receptorai az olyasféle avíttas komikumhoz, amilyen a Magyar Televízió archívumából hetente előbányásztatik. Az ős-filmeknek, bohózatoknak, idióta jeleneteknek hála még ma is vicces, ha valakinek furcsa neve van, ha dadog, feszeng egy szmokingban, hátba veri a másikat, kiszól a közönségnek, vagy részegen kis híján rázuhan a nőre.

De csitt. Több zokszó ne essék. Mert e mű bizony hat. Sok fordulatot és dialógust akár ma is taníthatnának a drámaírói szakon, ha létezne ilyen. A számomra ismeretlen két szerző, Seigfried Geyer és Katscher Rudolf (ez utóbbi nyilván a dalokat jegyzi) nem akart sokat markolni, csupán szórakoztató szándékkal közeledtek a közönséghez. Egy rég letűnt korba, a bárók, inasok, nagyságák és szobalányok világába kalauzolnak naiv meseszerűséggel, hiszen ebben a darabban van átjáró a társadalmi osztályok között, elég felvenni egy drága bundát, szmokingot, és máris kész az első félreértés, amely persze továbbiakat szül. Ne bosszankodjunk azon, hogy a darab tele van sztereotipizált karakterekkel, hogy minden inas megdézsmálja a gazdája borait, hogy a személyzet minden háznál hallgatózik és leskelődik a kulcslyukon, hogy az összes úrinő sportot űz férje felszarvazásából, és hogy a megcsalt férj rögtön párbajozni akar. Azon se akadjunk ki, hogy már megint Petrik Szilárdot láthatjuk szívtipró-szerepben, a dörzsölt inasként színre lépő Dudás Pétertől szintén ismerjük már ezeket a gesztusokat és grimaszokat, vagy hogy az „ejtett” szerető szerepére jobb híján egy gimnazista lányt szerződtettek. A vészhelyzetek ilyenek, finomkodásra nincs idő: gyors gégemetszés, amíg még él a páciens.

Sokkal rosszabb is lehetett volna a végeredmény. A Tháliában korrekt iparosmunkával egy épkézláb előadás született, amely akár hónapokig futhat. Egyvalaki miatt viszont érdemes volt sorsára hagyni a félkész Szomory Dezső-darabot. Ez pedig Nagy Kornélia, aki Mariska szerepében az összes babért learatja, szó szerint lejátssza a színpadról két tapasztaltabb kollégáját. Ezt a leányzót meg kell zabálni! Ahogy úrinőként besétál a színpadra, és két perc múlva már mindenki sejti, hogy álruhás szobalánnyal van dolgunk, ahogy flörtöl az inasruhába bújt gróffal, aztán ahogy affektáló nagyságából visszavedlik egyszerű fruskává, nos, azt nem akármilyen élvezet nézni. Minden gesztusa természetes, nem a rutin mozgatja, hanem a belső báj és az ösztönös tehetség. Még az első hallásra nem igazán karakteres betétdalokba is sikerül lelket lehelnie. Sőt talán akkor kezd el működni a darab, amikor ő belép az ajtón. Az eleje ugyanis meglehetősen vontatott, háromszor is eléneklik-zongorázzák a címadó Gyertyafény-keringőt, közben a báró és inasa úgy beszélgetnek egymással, mint két szellemi fogyatékos.

A már említett gimnazista, Palencsár Júlia eléggé hangsúlytalan „jelenetet rendez”, nem igazán hihető, hogy a nagyvilági nőcsábász egy percig is komolyan vette őt. Nem tud visszafojtva hisztizni sem, mint Varga Lívia, aki csak rávillantja szemét a báróra, és a levegő máris megfagy. Kristóf Roland, a szintén nagyon fiatal „hebegős szolga” viszont már-már meggyőző, főleg amikor sajátos összeadási módszerrel kerekíti fel a neki fizetendő összeget, hülyét csinálva a szórakozott báróból. Flórián R. Szabolcsnak a felszarvazott férj kurta szerepe jutott, akit jobb megoldás híján harsány teatralitással kelt életre.

Dévényi Ildikó koreográfiái kímélőek, ám szellemesek, főleg a két férfi főszereplő tánca sikeredett rendkívül humorosra. A zenei alapokért Benkő László, az Omega billentyűse a felelős. Nos, neki nem ez élete fő műve, a helyében ki sem íratnám a nevem a színlapra, ám megint csak tekintetbe illik venni a „gyorsított eljárást”. Az első felvonás hangsúlyozottan zongorázós számainál talán felesleges volt a többi hangszer beiktatása, én legalábbis nem szeretem, ha valaki zongorához ül, és szolid pianiszszimó helyett egy egész zenekar zendít rá. Molnár Gabriella ízléses jelmezei egyszerre korhűek és maiak, színárnyalataik, sőt díszítő motívumaik is remekül passzolnak Bényei Miklós elegáns díszletéhez. A városligeti villa halljának vitrázsain hosszú percekig lehet legeltetni a szemet, kész képzőművészeti alkotás. Csupán a szőnyeg zavarja az összhatást, az ugyanis a Thália Színház előterének leszőnyegezése során maradt fel. Egy pesti báró nem lehet ennyire smucig, irgum-burgum! Elvégre nobesse oblige...