Az év legjobb lemezei

Úgy tűnik, 2015 kifejezetten jó év volt a könnyűzenében. Rég jelent meg ennyi izgalmas, előremutató album, mint idén. Az alábbiakban az általunk nagyra értékelt korongok közül ajánlunk figyelmükbe néhányat, a lehető legtöbb zenei stílust érintve, és gondosan kerülve a kereskedelmi rádiók által rongyosra játszott termékeket.

New Order: Music Complete

Kezdjük az év meglepetésével. Kevesen gondolták volna, hogy a manchesteri New Order épp idén rukkol elő egy megkerülhetetlen albummal. Az egykori Joy Division utódzenekarát mindig is illett kiemelten kezelni, de egy ideje, főleg a kulcsember, Peter Hook elvesztése után, inkább a (meg)szűnni nem akaró formációk között emlegette őket a szakma. A közönség körében pedig korrekt dance-rock haknibandának számítottak. Erre szeptemberben váratlanul kiadták tizedik albumukat, amely hatalmasat robbant, teljesen megérdemelten. Szerintünk az 1993-as Republic óta ez a legjobb New Order-lemez. Egyszerre megújulás és visszatekintés.

Több producer (köztük Stuart Price és Tom Rowlands), valamint remek vendégénekesek (Iggy Pop, Brandon Flowers, Elly Jackson) közreműködésével készült, de nem elsősorban emiatt jó, hanem a szintetizátorok és a táncos ritmusok dominanciája miatt. Peter Hook ugyebár inkább gitárpárti volt, és anno jól is állt a zenekarnak ez a vonal. Ám az idő múlásával egyre inkább kezdtek tutira menni, amitől zenéjük kissé eljelentéktelenedett, beleolvadt a mainstreambe. A Music Complete viszont úgy értelmezi újra a diszkót, hogy egyszerre simogatja és odacsap neki.

(Mute, 2015)

Young Fathers: White Men Are Black Men Too

A tavalyi Mercury-díjas Young Fathers trió második lemezét sokan vártuk, és nem csak azért, mert a srácok kijelentették, hogy a díjjal járó 20 ezer fontot a stúdiómunkálatokra kívánják költeni. Az elektronikus hip-hopot mainstream poppal, afropoppal és indusztriál elemekkel keverő formáció tagjai a festői Edinborough egyik pinceklubjában találkoztak. Egyikük libériai migráns, másikuk nigériai bevándorlók országról országra vetődő gyermeke, a harmadik pedig egy fehér skót családba született srác, szóval nem meglepő, hogy igazi multikulti zenét művelnek, harcos, társadalombíráló szövegekkel. A White Men Are Black Men Too anyaga turnézás közben született, és első blikkre kissé eklektikusnak tűnik, de aki figyelmesen, többször meghallgatja, annak végül összeáll a kép. Minimalista, tudatosan lo-fi hangzás, bátor fúziók (blues, soul, elektropop, garázspunk), feszes ritmusok, meghökkentő hangminták, szóval percenként történik valami váratlan és páratlan.

(Neon Music)

Björk: Vulnicura

A kortárs könnyűzene egyik legfontosabb művésze, Izland fő exportcikke elkészítette az év legszemélyesebb, legkitárulkozóbb, legmegrázóbb albumát. Björk tizenhárom év után szakított párjával, akitől egy kislánya is született, és úgy döntött, megosztja érzéseit a világgal. Az album dalai pontosan követik lelki állapotának stációit. A Vulnicura nem létező szó, Björk találta ki a „seb” és a „kúra” szavak összevonásával. Az album kilenc dalából hatot egyedül írt az énekesnő, kettőt Arcával, a felkapott venezuelai producerrel közösen, egyet pedig John Flynn-nel. Az utóbbi években egyre követhetetlenebbé váló, kísérletező zenéjét ezúttal érthetőbbé, egyszerűbbé szelídítette, de persze a jellegzetes harmóniák, valamint Björk egyszerre pajkosan vadóc és dívásan nagy ívű hangja miatt azonnal felismerhető, beazonosítható. Újdonság a klasszicizáló vonós-hangminták keverése a finoman vartyogó elektronikával. A Vulnicura tipikusan az a lemez, amelyről lehetetlen egy-két számot kiemelni, mert kompakt, homogén egészet alkot, amelyben az egyes dalok erősen összekapaszkodnak.

(Sony)

Blur: The Magic Whip

A londoni négyes fogat, a kilencvenes évek hősei tizenkét hosszú év után váratlanul rukkoltak elő egy új albummal. A dalok zömét egy unatkozós hongkongi tartózkodás alkalmával vették fel, a 2013-as nagy nosztalgiaturné két állomása között. Először úgy tűnt, csak szórakoztak egyet a stúdióban, nem lesz ebből semmi, hiszen Damon Albarn ezer félét csinál (Gorillaz, afrikai kalandok, zenés színház, szólólemez), a többiek pedig élik a középkorú családapák békés mindennapjait. Aztán a rajongók és a folyton erről kérdező újságírók mégiscsak kiharcolták az új albumot. És nagyon jól tették. Ez már februárban, a Go Out című kislemez megjelenésekor világos volt, aztán mire a The Magic Whip kijött, az anyag negyede már hozzáférhető volt az interneten. Bár a britpop-éra végleg a múlté, nyomokban azért visszaköszön ezen a lemezen. Valamennyi klasszikus Blur-albumot ott érezzük a háttérben, és persze mindazt, amit a tagok azóta csináltak. Finom, intelligens dallamok, fülbemászó refrének váltakoznak erőteljes gitártémákkal. A struktúrákkal való felszabadult játék miatt pedig olyan érzésünk támad, mintha tét nélkül vonultak volna stúdióba ezek az örökifjú zenészek. Nem görcsöltek, nem akartak forradalmat kirobbantani, csak megmutatták, hol tartanak most így négyesben. A lemez izgalmas és egységes, egyszerre hat az újdonság erejével és az otthonosság megnyugtató érzésével. Albarnéknak sikerült úgy átugraniuk az eltelt éveket, hogy nem váltak egykori önmaguk, illetve egy korszak paródiájává.

(Warner)

Tame Impala: Currents

A pszichedelikus gitárzene ausztrál megújítóinak várva várt új lemeze sem okozott csalódást, sőt. Kevin Parker, az agytröszt elérkezettnek látta az időt egy kis kalandozásra, ezért a zenekar letért a saját maga által kitaposott útról. Megjelent a színen az elektronika, a gitárok szerepét egyre gyakrabban veszik át a szintetizátorok, a legváratlanabb helyeken bukkan fel a funk, a soft-rock, a táncolható ritmusok, sőt a nyolcvanas évek szintipopja is új értelmet kap. A dalok azonban most is ellenállhatatlanok. Parker – remek érzékkel – fokozatosan adagolta, egyenként mutatta fel az elkészült számokat, hogy a rajongók nyugodtan meg tudják emészteni a változást. A bátor újítások határozottan jót tettek a daloknak. Mivel szinte hangfestményeket hallunk, közelítsünk a képzőművészet felől: a tájképben figurák jelennek meg, a pasztellszínek között erős árnyalatok virítanak, a portré pedig váratlanul kacsint egyet.

(Universal)