Az Esterházy-kotta

„Azt szeretnők, ha ilyen lenne az előadás: rémület, vidámság, bizakodás, kilátástalanság. Mosom kezeim, rendezői feladat, Polák úr reszortja… A kacagás a végén… Erős és rémült, és mégis vidám, kicsi nevetés.” Ez Janis Joplin nevetése. Ez Esterházy Péter életművének egyfajta esszenciája. A Mercedes Benz összegyűjti, kivonatolja és színpadra teszi mindazt, ami a szerző utóbbi nagyjából két évtizedes munkássága meghatározó elemeiként azonosítunk.

Isten, haza, család. Idő, történelem, tradíció. Fiúk, apák és az ő apjuk. Az alapkeret madáchi (bár EP is hasznosította már): az Úr fogadást köt Luciferrel, rábírhatják-e a megpróbáltatások ezt az igen szerencsés magyar családot, hogy szembeforduljon vele. A figurák a Harmonia caelestisből jöttek: hercegek és grófok, feleségek és szeretők, kurucok és labancok, cselédek, Haydn és forradalmárok… Közben az egész történelmi revü hangsúlyosan exponálja a közép-európai teret: benne vagyunk mindannyian, magyarok, szlovákok, osztrákok (bár ez utóbbiak igazából kit érdekelnek…). Végül is: Pozsonyban vagyunk, a Szlovák Nemzeti Színházban. Vannak közös tapasztalataink, értjük annak a pikantériáját, ha – keret a keretben – egy magyar grófot/írót egy galántai romos kastély restitúciójával kísért meg a sátán.

Az Esterházy-szöveg kohéziója evidencia; Roman Polák rendező és Peter Kováč dramaturg (nem mellesleg a darab kitűnő szlovák fordítását is ő jegyzi) pozsonyi munkáját sem engedi a vonzásából. Az Esterházy-mondatok – monológok, dialógusok, kommentárok, lábjegyzetek – pozícióváltásait a Polák–Kováč páros elképesztő pontossággal bontja szólamokra és kottázza le a szereplőkre: ahogy EP szövegeiben, úgy a pozsonyi előadásban is egy laza gesztussal, simán lépjük át tér, idő, történés határait, zökkenők nélkül követjük a figurák folyamatos átváltozásait – nemcsak szerepből szerepbe, hanem (hol reflektáltan, hol reflektálatlanul) egyik lehetséges karakterváltozatból a másikba.

Különleges precíziós játék ez, kell hozzá a Szlovák Nemzeti Színház erős, fegyelmezett prózai társulata, melynek meghatározó tagjai sokféle energiát képesek elszabadítani a sötét stúdiótérben. Mutatnak erőt is, esendőséget is. Civil attitűdöt és szakmai perfekcionizmust. Lélektani mikrorealizmust és abszurdba hajló stilizációt. Martin Huba, aki önelégült Úrként, egy porondmester jelmezében lép színre, előttünk válik egyre megroggyantabb teremtővé, akiből kifogyott a szufla. Robert Roth transzszexuális, pozőr Lucifere egyre magabiztosabb játékmesterként uralja az előadást, hogy aztán forradalmárként, a korábban szinte karikatúra-szerűen elrajzolt Herceg/gróf, Dušan Jamrich oldalán végtelenül egy-szerűen végtelenül emberi legyen. Ondrej Kovaľ szólamát – ő az Író/gróf – egyfajta gyermeki naivitás határozza meg, a történő dolgoktól való távolságtartás és érzelmi érintettség feszültsége; Ľuboš Kostelný Apaként a megtörtek, a fókuszukat vesztettek utolsó megmaradt hitét mutatja meg, de jut emlékezetes pillanat a többi szereplőnek – Anna Javorkovának, Dominika Kavaschovának, Monika Potokárovának, Vladimír Obšilnak és Ján Gallovičnak is.

Persze, ennek a szöveg- és színészközpontú játékmódnak megvan a maga buktatója is. Az előadás viszonylag ritkán nyílik ki erőteljesebben komplexebb színházi formák felé – amikor viszont megteszi, például az első felvonás fináléjában (brexit!), az maradandó élmény. Az erős két és fél órás játékidő alatt óhatatlanul eljön az a pillanat, amikor a nézőt megkísérti az eretnek (és végső soron igazságtalan) gondolat: kicsit arra hajaz az összkép, mint amikor egy félig szcenírozott operát nézünk, ahol minden szólam a helyén van, de tudjuk, hogy ez még nem a teljes változat. Talán éppen ezért, a pozsonyi Nemzeti Mercedes Benze a színházat is reflektáltan bevonja a játékba: előbb a teremtés színpadát idézi meg, aztán Lucifer lép elő rendezőként, majd az Író/gróf ad színpadi instrukciókat, akitől a Szolgáló (Anna Javorková) veszi át a szövegkönyvet. Ha úgy tetszik, egy előadás születésének, teremtésének a tanúi vagyunk. Azt pedig tudjuk, hogy a teremtés nem tökéletes. De izgalmas.