Az erő, amely megvéd

„Mindehhez végzet kell, melyet nem lehet félreérteni, s melyet semmiféle emberi erő vagy szándék nem tud megmásítani” – idézték Márai Sándor szavait Komjáti Zsolt első jelentős bemutatkozása alkalmával szülővárosában, Kassán, a Kelet-szlovákiai Múzeum kiállítótermében megrendezett kamaratárlatának megnyitóján – s hadd tegyem mindjárt hozzá: több szempontból sem véletlenül!

Noha Komjáti még nagyon fiatal – kétezerben érettségizett a kassai Márai Sándor Gimnáziumban, jelenleg pedig a budapesti Képzőművészeti Egyetem harmadéves hallgatója a képgrafikai szakon –, már most megállapítható, a végzet adta kezébe a ceruzát. Szóbeli megnyilatkozásaiban visszafogott ugyan, ám aki ismeri, az tudja róla, a rajzművészettől őt már nem lehet eltántorítani. Mivel a fenti Márai-idézetet saját maga választotta metszetei és rajzai bemutatásához, nem hallgathatom el, hogy ez a megnyilatkozása rokonítja a nagy kassai festővel, Jakoby Gyulával, aki ugyanilyen idős korában igaza teljes tudatában vágta oda az elismert, nagy mesternek, Halász Hradil Elemérnek, hogy ő a cipője talpától a feje búbjáig művésznek érzi magát. Halász annak idején csak annyit mondott Jakobynak: „ezt be is kell bizonyítani!”

Jakoby ezt megtette, és Komjáti Zsolt is tudja, számára sincs menekvés. Ha elfogadjuk azt a régi megállapítást, miszerint a „művészetben mindent szabad”, azaz a művészet határtalan, látnunk kell, a fiatal alkotó egyáltalán nincs könnyű helyzetben. Nos, nem is a könnyű helyzeteket keresi ő, hanem a kihívásokat, miközben azt is tudja, hogy végső soron minden azon múlik, mennyire meggyőző a műalkotás – s hogy ezért őszinteségre kell törekednie, nem lehet hazug és kiagyalt egyetlen rajza sem.

Úgy tűnik, Komjáti Zsolt tehetségének csiszolása mellett műveltségét is tudatosan építi, és talán a végzet is segítette abban, hogy eddig nem tévedt el a posztmodern útvesztőiben. Alighanem a javára szolgált, hogy a már említett elődök, Márai és Jakoby mellett ezek szellemi társának, Kosztolányinak az életművében is elmélyedt. Főként a Néró, a véres költő című regénye gyakorolt rá nagy hatást, melyben Kosztolányi rendkívüli megjelenítő erővel ábrázolta a szellem és erőszak feszültségét. Komjáti Zsolt egy fél évig élt e könyv hatása alatt, és újragondolva, újraértelmezve a dilettáns gátlástalanságának mibenlétét, eredeti szemléletmódról tanúskodó rézmetszeteket készített. Mostani kassai kiállításán egyebek mellett ezek is igazolják, hogy jó úton indult el.

A NÉRÓ című sorozatot a Hogy kiszorítsák belőle a hangot című rézmetszettel kezdi Komjáti, amely a drasztikus akarás remek láttatása, és – elegáns gondolati ívet alkotva – a Nagy művész cíművel zárja. Utóbbi címet akár idézőjelbe is tehette volna, hiszen itt a disznópofájú császár egy vályú végére teszi a fejét, miközben rádőlnek a hivatott művészek által alkotott oszlopok. Komjáti ezeken a metszeteken szuggesztívvé teszi és (meta)kom-munikációs helyzetbe hozza az emberi testet, miközben – és ez nagy erénye – soha sem esik túlzásba. Mindent tudatosan tesz. Kompozíciói ezért világosak, tiszták és jól felépítettek.

A tudatosság a kiállított anyag sorrendjében is megmutatkozik. Nyilvánvalóan annak is megvan az oka, hogy a NÉRÓ-sorozatot már nem a Kosztolányi regényéből vett idézet jegyében készült metszettel, hanem egy Nietzsche-idézet – „Társaságomban csak a sast és a vad szeleket tűröm meg” – gondolatiságában fogant rajzzal zárja. Ez idő tájt egyébként ez az utóbbi idézet jellemzi talán leginkább a tehetséges fiatal alkotóművészt. Ha megnézzük Komjátinak az említett sorozaton kívül kiállított egy tucatnyi további rajzát, akkor azt is láthatjuk, hogy olyan sodró erejű vizuális üzenetekről van szó, amelyek akkor is elmélyült mondanivalót hordoznak, amikor a művész történetesen azt írja alkotása alá: Nem beszél, eszét megtartja magának.

Másként mondva: Komjáti Zsoltot nem kell féltenünk a magánytól, hiszen – Máraival szólva – az az erő, amely megalkot egy művet és felépít egy életet, képes megvédeni is. Komjáti Zsoltban pedig ott munkál ez az erő. Várjuk hát képekbe kódolt további kérdéseit és válaszait, mert úgy érezzük, ezek hozzánk és rólunk szólnak, hol derűvel töltve el a lelkünket, hol felkavaró érzelmeket kiváltva belőlünk, hol meg töprengésre késztetve.