Az Enciklopédia szellemi atyja

Az ember erkölcsi felelősségéről szóló gondolatai máig sem vesztették érvényüketEz a mu eredetileg egy korábbi angol lexikon fordításaként indult, de Diderot, aki addig ugyancsak fordítóként tevékenykedett, felismerte, mekkora erot jelenthet egy ilyen tudományos és kulturális vállalkozás a felvilágosodás eszméinek terjesztésében. Felvállalta az enciklopédia kiadásának irányítását és maga is rengeteg szócikket írt a muvészetek, a történelem és az erkölcs körébol. Az is ismeretes, mennyi támadásnak volt kitéve ez a vállalkozás foként az egyház részérol, de Diderot taktikai képességeinek és emberfeletti erofeszítésének köszönhetőn mégis sikerült teto alá hozni az elso kiadás tizenhét kötetét és a tizenegy ábrás kötetet. A vállalkozásnak Diderot volt ugyan a motorja és szellemi atyja, alapveto gondolatait mégsem itt fogalmazta meg, hanem önálló filozófiai és irodalmi műveiben.

A francia felvilágosodás gondolkodóiról ismert, hogy többségük materialista és szabadgondolkodó volt. Ez nem véletlen, hiszen az angol empirizmus és morálfilozófia mellett a korábbi libertinus mozgalom is hatott rájuk. A libertinusok pedig ironizálták és kétségbe vonták a vallás alapelveit. Maga Diderot is az ún. mechanikus materialisták közé sorolódott, akik az anyagot tartották a lét alapjának. Különbözik azonban némelyiktol abban, hogy az éppen kialakuló biológia, az érzékelésfiziológia, valamint az orvostudomány alapján elvetette a homogén anyag elvét, és úgy vélte, a gondolkodás genetikailag összefügg ugyan az anyag alsóbb formáival, de nem redukálható azokra. Ez irányú gondolatai nagyban támaszkodtak Locke elméletére, aki szerint az értelem nem valamiféle eleve adott tulajdonság, hanem az élettapasztalatok terméke. Ha pedig ez érvényes, akkor erkölcsi és vallási fogalmaink és elveink is tapasztalatainkból származnak. Nincsen valamiféle eleve elrendezett világ, hanem mi magunk döntünk önmagunk sorsáról.

A mechanikus materializmus tételei mára természetesen elavultak, de nem vesztették érvényüket Diderot azon gondolatai, amelyek ezen filozófia mentén az ember erkölcsi felelosségérő, döntésképességérő szólnak.

Abban a korban állandó és viszszatéőtéma volt az emberi szabadság és a determinizmus kapcsolata, hiszen tudjuk, hogy a kereszténység alapelvei közé tartozik az ember szabadsága, a materialistákat viszont azzal vádolták, hogy az abszolút determinizmus felvállalásával ezt a szabadságot, azaz az erkölcs lehetőégét tagadják. Diderot számos filozófiai értekezésben, de a legszellemesebben talán a Mindenmindegy Jakab meg a gazdája c. muvében cáfolta meg ezt a vádat. Az ő rkölcsfilozófiája az emberi természetre, a tapasztalásra és a kölcsönösség elvére épül. Ez a regény Laurence Sterne „Tristram Shan-dy”-jének modorában és annak egyik alapelemét felhasználva mutatja be, hogy hiába az állandó hivatkozás Jakab volt kapitányának mondására, miszerint „minden, ami idelent megesik velünk, jó és rossz, meg vagyon írva odafent”, a főreplő mégis úgy cselekszenek, hogy a bajt elkerüljék, a jót viszont keressék. A kölcsönösség, az egymástól való függőég dönt arról, mi történhet velünk. Nem véletlen, hogy a XIX. század egyik legjelentosebb német filozófusa (Hegel), akirol egyébként egyáltalán nem mondható el, hogy empirista lett volna, társadalomfilozófiájának egyik fő elemét, a közvetítés fogalmát éppen Jakab és ura párbeszédére alapozta. Diderot még regénytechnikai fogások által is erosítette a szükségszeruség látszatjellegét, hiszen az epizódok ok-okozati jellegét állandóan felfüggeszti, és a történeteket több elbeszélovel is elmesélteti, hogy lássuk, semmi sem egyértelmu.

Emlékezzünk csak a regény elsősoraira: „Hogy miként akadtak egymásra? Véletlenül, mint mások. Mi volt a nevük? Hát fontos ez? Honnan jöttek? Csak innen, a közelbő. Hova tartottak? Hát tudjuk azt, hogy hova megyünk?...” – Van-e szemléletesebb ábrázolása az emberi életnek, mint ez, amikor mindig az adott pillanat dönti el, merre haladunk majd?

Diderot azonban nem vádolható meg valamiféle abszolút relativizmussal, mert megfogalmazott egy megdönthetetlen és áthághatatlan erkölcsi alapelvet, amely a szexualitásban gyökerezik ugyan, de általános érvénnyel bír: a követelmény a másik gyönyörének élvezése. Ez pedig nem egoizmusról, hanem éppen az odaadásról tanúskodik, valamint arról, hogy a másik ember nem eszköz, hanem öncél. Ami majd néhány évtizeddel Diderot után a legfennköltebb erkölcsfilozófusnak, Kantnak az imperatívusza lesz.