Az emberi kapcsolatok sűrűjében

Decemberben, januárban és márciusban már terítéken volt a modern filmművészet egyik legnagyobb hatású alkotójáról szóló darab a pozsonyi Nemzetiben, a próbafolyamatot azonban rendre megszakította a koronavírus által diktált aktuális helyzet. Május első napjaitól azonban újra összeállt a készülő előadás csapata, élén Roman Polák rendezővel, aki eredetileg a Nemzeti Színház fennállásának 100. évfordulójára írta a darabot. Bergmant elsősorban filmrendezőként ismeri a világ, Svédországban azonban létrehozott néhány emlékezetes színházi előadást is, amelyek közül a Madame de Sade címűt Roman Polák egy budapesti színházi fesztiválon látta.

„Gimnazista koromban találkoztam először Bergman filmjeivel a vágújhelyi moziban – emlékezik a pozsonyi rendező. – A legerősebb hatással A hetedik pecsét volt rám. Ez még a hetvenes években történt, amikor felvonulásokra jártunk május elsején, és fúvószenekarok kísértek bennünket a tömegben. Az élet azonban sokkal színesebb volt ennél. A mi családunkat sem a normalizáció időszakának egyhangúsága jellemezte. Bár apámmal én egészen más kapcsolatban voltam, mint Bergman az ő édesapjával, a feszültség és ellentét időnként köztünk is jelen volt. Apám burzsoá származása erős katolikus hittel párosult, ami számomra kötelező templomba járást jelentett. Évekig ministráltam, miközben apám a kóruson úgy énekelt, hogy majd leszakadt a mennyezet. Kamaszként, amikor már ébredezett bennem a szexuális vágy, kezdtem eltolni magamtól a vallásosság minden formáját, és akárcsak Bergmant, engem is rettenettel töltöttek el a sötét tónusú templomi táblaképek, amelyeken vagy az orra, vagy a szeme, vagy az egyik ujja hiányzott valamelyik szentnek. Magasról nézett rám mindegyik, a legtöbbször eltorzult arccal. Bergman filmjei a felnőtté válásom korszakának legfontosabb kérdéseire adtak választ, ezért éreztem jó néhányat olyan közel magamhoz.”

Felnőttként Bergman életművének koronaköve, az Úrvacsora nyűgözte le, amelynek központi alakja egy közép-svédországi falucska lelkésze, aki felesége halálával elbizonytalanodik Isten létezésében.

„Két évvel ezelőtt, amikor elkezdtem írni a darabot, több könyvét elolvastam, és kortársai róla szóló visszaemlékezéseiben is elmélyültem. Ennek ellenére nem merem azt mondani, hogy tudom, ki volt Ingmar Bergman. Lehet, hogy ő maga sem tudta, ki is valójában. Számomra megfejthetetlen személyiség. Lehet, hogy bizonyos dolgokat nem is akart elárulni magáról. A darab írása közben ez a gondolat már nem is foglalkoztatott. Kiindulópontként szolgált csupán ahhoz, hogy beszélhessek egy korszakalkotó jelentőségű rendezőről, aki vélhető bűneivel és kudarcaival együtt súlyos életművet hagyott hátra. A legtöbb információt a Laterna magica című önéletrajzi regényéből merítettem, de nagy élvezettel olvastam Liv Ullmann Változások című könyvét is, amelyben a színésznő őszintén vall többéves kapcsolatukról, de nagyon megérintett 1966-ban született lányuk, Linn Ullmann regénye, A nyugtalanok is, amelybe a szerző Bergmannal folytatott, fél évvel a halála előtt magnószalagra rögzített társalgásai is bekerültek. Miközben olvastam a könyveket, rengeteg jegyzetet készítettem, így született meg a saját változatom egy páratlan illuzionistáról, egy rendkívüli tehetségű szemfényvesztőről, Ingmar Bergmanról, aki minden alkotásával mélyre merült az emberi kapcsolatok sűrűjében. Teljes mértékben azonban, úgy érzem, lehetetlen feltérképezni egy ember lelkületét, hiszen ő maga csak annyit közöl magáról, amennyit valóban fontosnak tart. Egy idő után rájöttem, bármennyire is szeretném tisztán látni a legbelső arcát, ő erre nem ad lehetőséget. A titkait nem fedte fel.”

A készülő előadás Bergman életének különböző fejezeteiből áll, beemelve A hetedik pecsét egyik központi elemét, a pestis tizedelte

Svédországba hazatért keresztes lovag és a Halál közti sakkpárbaj ábrázolását.

„Svédországban mostanában sok mindent átértékelnek, még Bergman személyiségét is. Hogy mi ennek az oka? Alkotóként ugyan apolitikus volt, magánemberként, politikailag a jobboldalhoz húzott. Fiatal éveiben a náci ideológia szele is meglegyintette, és ez most egyre jobban foglalkoztatja a közvéleményt. A gazdagsága és a nőkkel folytatott kapcsolatai is terítékre kerültek. Öt feleségétől csaknem tíz gyermeke született. Liv Ullmann csupán az élettársa volt, vele nem kötött házasságot, de megélt több, mellékes szerelmi viszonyt is, például Harriet Andersson színésznővel. Sokak szerint visszaélt rendezői mivoltával. Mindennek tükrében valahogy egyre inkább háttérbe szorul a kiemelkedő tehetségű alkotó, akiről Woody Allen azt nyilatkozta: Bergman valószínűleg a legnagyobb filmrendező a kamera feltalálása óta. Nemrég David Radok cseh operarendezővel és Pálos Gergely operatőrrel beszélgettem róla, akik sokat dolgoznak Svédországban. Ők is elmondták: Bergmant a svédek különös emberi magatartása miatt egy ideje erősen kritizálják. Engem ez egyáltalán nem befolyásolt a darab megírásában, mert sokkal jobban érdekelt az alkotó, akinek az egyetemes filmművészet jelentős alkotásait köszönhetjük. A világról és az életről alkotott képemet ma is nagyban befolyásolja. Én ugyanazokra a kérdésekre keresem a választ, amelyek őt is nyugtalanították. Nem egy lineáris történetet kínálok a nézőknek. Egy ideig nem is fogják tudni, hogy az a valaki, akivel Bergman az első részben sakkozik, mint a lovag a fekete csuklyás, szerzetesszerű alakkal A hetedik pecsétben, az maga a Halál. ”

Mozaikszerűen illeszkednek egymáshoz a jelenetek. „Külön rész foglalkozik Bergman ifjúkorával, egy másik a nőkhöz fűződő bonyolult kapcsolataival, látjuk majd őt az alkotás hevében, amint Strindberget rendez, és hallhatjuk a Halállal folytatott beszélgetéseit. Amiről viszont egyetlen szó sem esik az előadásban, az az életének egyik legfájóbb időszaka, amikor az általa vezetett filmstúdiót adócsalással vádolták meg hazájában. Bergman akkor el is hagyta Svédországot, az ellene indított pert jogtalannak és sértőnek érezve Münchenben keresett menedéket, ahonnan öt-hat év után tért csak vissza. Eredetileg ezt is be akartam építeni az előadásba, de aztán rájöttem, hogy ezzel csak megterhelném a darabot.”

Ingmar Bergman szerepét Milan Ondrík kapta, a szüleit Zdena Studenková és Jozef Vajda alakítják, nagyanyját Ingrid Timková, a már idős rendezőt pedig Martin Huba kelti életre. Feleségei és szerelmei a színművészeti főiskola növendékei lesznek. A bemutatót június 19-re tervezi a Szlovák Nemzeti Színház.