Az életnek része a rossz dolog is

Három és fél éves lányom az utóbbi időben túl sokat foglalkozik a halállal. De nemcsak ő, hanem néhány kis barátja is. Bennünket, anyákat, ez természetszerűleg nagyon nyugtalanít, és bizonytalanok vagyunk afelől, milyen választ adjunk, ha a gyermek azt mondja: „Anya, nem akarom, hogy meghalj.” Mert, ugye, azt mégsem ígérhetem meg neki, hogy soha nem halok meg... Az alábbiakban Strédl Terézia, a Galántai Pszichológiai és Pedagógiai Központ igazgatója mondja el véleményét a témáról.

Hogyan reagáljunk, ha 3-4 éves gyermekünk azt mondja: Anyu, nem akarom, hogy meghalj?

Azt hiszem, a gyerek korának megfelelő választ kell adni: én egészséges vagyok, és nincs semmi bajom. A gyereknek biztonság kell. Háromévesen még nem tudja, hogy mi a halál, ő csak azt tudja, hogy az valami rossz. Fél, mert elbizonytalanodik, mert látja, hogy körülötte szomorúak, hogy valami történt. Sokszor azt mondják a szülők, hogy a gyerek előtt nem beszélnek ilyenről, de a gyerek kiérzi. Már eleve az, hogy feketébe öltözik mindenki, hogy temetőbe járnak, hogy megváltozik körülötte az a rend, amit megszokott, többet sírnak. Hiába mondom a gyereknek, hogy semmi bajom, ha a könnyeimet törölgetem, vagy nincs mosoly az arcomon. Tehát a gyerek számára a biztonságot kell visszahozni. Nem a halált kell boncolgatni, hogy mi a halál, mert a hároméves azt még úgysem fogja föl. Ha azt mondom, semmi bajom, egészséges vagyok, jól érzem magam, akkor ezzel el is van intézve. De ha azt mondom neki: áh, ne félj, nem történik semmi, tehát a negatív oldaláról közelítem meg a dolgot, akkor a gyerek tovább fog félni és aggódni. Arra kell nagyon ügyelnünk, hogy mindig használati utasítást adjunk ahhoz, mi legyen egy bizonyos helyzetben. Azt mondjuk, ne légy rossz, de elfelejtjük megmondani, hogyan légy jó. És a halál esetében ugyanez van. Selye János mondta, hogy két nagy stressz van az életünkben, a legnagyobb pozitív stressz a születés, a legnagyobb negatív stressz a halál, és közte játszódik le az élet. A gyermeknél 2,5-3 éves kortól kezdődnek az emlékek. Lényegében a gyerek nem fog emlékezni a történésekre, csupán a beszédünkből, csupán a képekből, az emlékekből lesz képes előidézni felnőttként, mert akkor vissza fog tudni emlékezni, de ő nem az eseményre emlékszik majd, hanem arra, hogyan vetítődött le ez a családban, hogyan dolgozta fel a család.

Mi a helyzet olyankor, ha a családban nem fordult elő haláleset, a gyerek mégis intenzíven foglalkozik ezzel a kérdéssel?

Nyilván behozta valaki a témát az oviba, ő társaságban van, hallja az utcán, hallja az üzletben, nagyszülővel van kontaktusa, szomszéddal van kontaktusa. Azt szoktuk mondani, hogy a falusi gyerek jobban fel van készülve arra, hogy az életnek van kezdete és van vége. Egyszerűen mi vagyunk hajlamosak arra nevelni a gyerekeket, hogy minden rózsaszínű, habos, fodros, és nem dolgozunk a negatív érzelmekkel. Pedig az életnek a része a rossz dolog is. Például nagyon sokszor azt mondjuk, mi nem veszekszünk a gyerek előtt. De a gyerek érzi, hogy vibrál a levegő, anyu, apu nem ölelik meg egymást, nem szólnak egymáshoz. Ilyenkor elég volna azt mondani: tudod, most haragszunk. Nem kell, hogy a gyerek belelásson a problémába, mert ő azt hiszi, hogy elvesztheti az egyiket, elvesztheti a másikat. A hároméves gyereket én biztosítom arról, hogy itt vagyok mellette, és itt is maradok. Neki ennyi elég, megnyugszik. Az ötévesnél már a fantázia jobban dolgozik, ott már többet lehet elmondani. Például azt, hogy ha beteg volt az ember, vagy nagyon idős, őt már nem lehet felébreszteni, örök álmát alussza. A nagyobb gyerekeknél, úgy tízéves korig nagyon jó hatása van a hitnek, a vallás sokat segít e tekintetben is. Tehát, hogy az angyalka, az őrangyal vigyáz ránk. A gyerekkel a korának és tudásának megfelelően nagyon sokat lehet közölni. Itt is csak az a lényeg, hogy ne intézzük el őt egy legyintéssel: ugyan, ne beszélj róla, ez nem ide tartozik. Tehát ne de-vel vagy ellentmondással válaszoljunk, ne bagatellizáljuk el a témát, ne seperjük a szőnyeg alá, hanem foglalkozzunk vele. A gyerek akkor aztán megérti, hogy ez természetes, ám anyával nem fordulhat elő, anya itt marad, mert egészséges, fiatal, jókedvű, mosolygós, tehát nem veszíti el őt. Amikor hozzák a gyereket a tanácsadóba és sír, az anyuka azzal fordul hozzám, hogy: jaj, ne haragudjon, sír a gyerek. Persze, a gyerek azért sír, mert az anyuka szorong. Anyuka fél, és azzal a remegéssel, ahogy a gyereke kezét fogja, automatikusan átviszi a gyerekbe a félelmét. A gyerek nem érzi magát biztonságban, mert nem is érezheti egy olyan szülő mellett, akinek remeg a keze. Nagyon sok dologgal azért nem foglalkozunk, mert mi magunk se tudjuk, hogyan bánjunk vele. Pedig az élet része, erről is kell beszélni, ezt is meg kell beszélni. Ha megbeszéljük, akkor az feszültségoldó mindenkinek.

A múltkor egy kilencéves gyereknek négy kérdése volt hozzám: ki teremtette az Istent, mi volt a nagy sötétség előtt, mi az a semmi, és miért vannak gyógyíthatatlan betegségek? Ebből is látható, hogy minél intelligensebb egy gyerek, annál nagyobb a képzelőereje. És a gyerekek hallanak. Például ez a hároméves is találkozhatott a halállal mesében is, hiszen rajzfilmekben is halnak meg mesefigurák.

Ha az ember felnőttkorban vagy kamaszkorban találkozik először a halállal, sokkal nehezebben éli meg, mint a több generációs családban felnőtt gyermekek. Ha ráadásul még falusi közegben is nőtt fel, ahol megtapasztalta, hogy az állatoknak is van „végük”, sokkal hamarabb tudja feldolgozni a történteket. Van az úgynevezett gyászmunka, ez abból áll, hogy meg kell beszélni, ki kell adni a legnagyobb bánatot, és mindenképpen meg kell szenvedni. De mostanság kialakult egy olyan hamis tapintat a családban, hogy nem beszélünk róla, nehogy megbántsuk a másikat. Úgy, mint ahogy a szeméremmel szemben is van álszemérem, a humánummal szemben álhumánum, tapintatosak sem olyankor vagyunk, ha elzárkózunk a kényes kérdések elől. Ajánljuk fel a szenvedőnek, hogy beszélgessünk. Albumot nézegethetünk, családi videofelvételeket. Tehát búcsúzzunk el, adjuk meg ennek is a módját. Ha viszont a másik nem akar róla beszélni, akkor ne legyünk tolakodóak. Fogadjuk el, hogy most nem tud még beszélni, ugyanakkor biztosítsuk róla, mi mindig itt vagyunk, és ha akar, bármikor beszélhetünk. Mert amit kibeszélek, megélek, az mindig csökkenti a feszültséget.

Tudom, hogy az óvodákba is sok gyerek jár „fegyverrel”, és olyat játszanak, hogy meghalt valaki. Az óvónő arra inti őket, ne úgy játsszanak, hogy meghalt, hanem hogy beteg. Mit tehet ezen felül a pedagógus?

Beteg és meggyógyul. Mert a betegség végződhet így is, meg úgy is. Mit tehet? Én azt hiszem, nem a halál a központi téma, hanem az erőszak. Tehát egymás javára gondolkodjunk, ne pedig egymás kárára, egymással játsszunk, ne pedig egymás ellen. Hogyha csoportban dolgoznak a gyerekek, akkor együtt legyenek, szeressék egymást, és legyen egyfajta csoportközösség, alakuljon ki ez a közösségi szellem, az alapvető kooperáció, egymás elfogadása, egymás tisztelete. Ezt teheti a tanító néni. Megmutatja, hogy aki a barátom, akit szeretek, annak jót kívánok. Nem azt mondom a gyereknek, hogy annak nem kívánok rosszat, mert a puszta szóval automatikusan felhívom rá a figyelmét, hanem jót kívánok. Az ilyen pozitív fogalmazáson van a hangsúly.

A fegyvert nem lehet a gyerekek kezéből kivenni. Ha a fiamnak nem veszek puskát, akkor fog egy ceruzát, és azzal lövöldöz, de a puskának a funkcióját is meg kell magyarázni. Nagyon sok agreszszív gyereknek ajánlunk önvédelmi sportokat. Ugyanis az önvédelmi sport nem arra van, hogy az erőmet fitogtassam, esetleg arra használjam, hogy a másiknak a vére folyjon, hanem hogy a saját védelmemre használjam. Megtanulom vele az önuralmat. Ezeket a pozitív mozzanatokat kell bevezetni az életbe. Igen, létezik a halál, de van a születés, van az élet, ahol nagyon sok jót tudunk egymásnak adni, és egymás javára cselekedni.

Sokszor – mint ahogy az előbb Ön is említette – nemcsak a gyermek fél, bizonytalan, szorong, hanem a felnőtt is. Az a szülő, aki tele van különböző félelmekkel, hogyan nevelje a gyermekét, hogy az ne féljen?

A nevelésben az első számú példa a szülő, tehát az élő példa. A modell nevel akaratlanul, tudat alatt. A családmodell, az anyamodell ott van, a félős embernek tehát általában félni fog a gyermeke is. Az anyuka akkor felelős anya, ha kezelteti magát. A félelmek oldódhatnak. Én egy kis különbséget tennék a félelem és a szorongás közt. A félelemnek tárgya van, félek a nagy kutyáktól, a sötéttől, a vihartól. Tehát meg tudom fogalmazni. De rengeteg szorongó ember él, aki nem tudja, mi a baja, csak azt, hogy nagyon nem jó. És ezek a szorongások oldhatók. Sajnos, még mindig nagyon lebecsüljük a lelki egészség jelentőségét, pedig nagyon fontos. Ha a fogam fáj, elrohanok a fogorvoshoz. De hogyha a lelkem bús, képes vagyok cipelni, cipelni. És főleg amikor anyává válok, itt van már a felelősség a következő generációért. Én pszichiáterhez küldeném a szülőt, és megmondom, miért. Akkora manapság a gyógyszerdömping, hogy az orvos a saját szakán belül tudja csak követni. Nekem már volt neurológus által félrekezelt páciensem, csupán azért, mert az előítélet nem engedte a pszichiáterhez. A pszichológus jelentősége a dolgok kibeszélésében, az elfojtott érzelmek felszínre hozásában van. A mai gyakorló anyukák kollektívában nőttek fel. A „csordapedagógiának” egy kicsit az eredménye, hogy az individualizáció, a saját magad értéke, egyedisége, eredetisége nem volt annyira fejlesztve sem a családi nevelésben, sem pedig az iskolában. Ezért a tucatértékek. Sokat törődünk azzal, hogy általában mi van. Viszont az „ami általában van”, nem biztos, hogy rám is jellemző. Éppen ezért, ha van valami problémám, nem is veszem észre, amikor átmegy krónikus szorongásba, ami pedig már igazán szakember elébe való. Mert első számú jó barátnak önmagamnak kell, hogy legyek, s ha ezt nem találom, a pszichológus dolga segíteni benne.