Az életnek a szolgálat ad értéket

Somogyi Tibor felvételeAzt hiszem, hogy ha valaki, hát Ág Tibor elmondhatná magáról: élete sosem nélkülözte a mozgalmasságot. 1928-ban született Pozsonyban, tehát még látta a polgári világot, ám a második világégést követően batyuval a hátán kellett távoznia a Duna túlpartján fekvő ligetfalui gyűjtőtáborba. Később hivatásos Csemadok-alkalmazott lett; feladata az volt, hogy megteremtse egy hivatásos dal- és táncegyüttes létrehozásának szakmai feltételeit és hogy szervezze meg az öntevékeny népművészeti mozgalom zenei anyaggal való ellátását. ĺgy született meg a NÉPES, melynek művészeti vezetője lett, majd az Ifjú Szivek Dal- és Táncegyüttest igazgatta. Közben rásütötték, hogy burzsoá nacionalista, ám a háború utáni évek tapasztalataival a háta mögött, szerintem, ezen már meg sem lepődött.

Talán nem kell hangsúlyoznom, hogy minden nehézség ellenére mindvégig gyűjtött, és gyűjt ma is. 1951-től, első gyűjtőútjának évétől napjainkig több mint tizenhatezer gyűjtési egységet jegyzett le – ez az a kincs, melyet vándorútjáról hozott.

A múlttal megbékélt, ám a jelen és jövő dolgában nem derűlátó. „Bennem akkor sem volt harag és most sincs – vallja a hetvenhetedik életévébe lépő népzenekutató. – Mindez a történelem része; fáj viszont, hogy másfél évtizeddel a rendszerváltás után sem vagyunk képesek kiheverni a negyven éven át tartó szellemi nyomorúságot, pedig itt lenne az ideje. Ezért van az, hogy kultúránk ma leginkább egy pocsolyához hasonlít. Márpedig a pocsolya poshadt állóvíz, a kultúra pedig csak ott tud fejlődni, ahol mozgás van.”

Az okok keresése során ismét csak a második világháború utáni évekig kell visszakanyarodnunk. „Az 1945-ös esztendőt követően kezdetét vette a Felvidék lakosságának módszeres likvidálása – mondja a kor tanúja. – Mivel az úgynevezett köznépre a tanítók, tanárok voltak legnagyobb hatással, ezt a réteget próbálták minél gyorsabban elveszejteni. A teljes jogfosztottság és a reszlovakizáció idején sok magyar tanító ismerősömet választás elé állították: vagy állást vállal valamelyik, szlovákok lakta területen található iskolában, vagy csomagolhatja a batyuját, és mehet Magyarországra. Sokan az első megoldást választották, és akadtak közöttük, akik igazgatói tisztségig vitték. De hogy a szakmámnál, a népzenekutatásnál maradjak, említhetném például Manga Jánost, aki a pozsonyi magyar rádióadás történetében elsőként sugárzott népzenét az éterbe – és ez ráadásul élő közvetítés volt. Mit tett ez az ember? Összecsomagolt, Magyarországra költözött, és mivel beszélt szlovákul, a magyarországi szlovák népzenekutatás úttörője lett. Tragédia, hogy ilyen emberek hagytak el bennünket...”

A „szakmát” – vagyis a népzenekutatást – azonban más dolgok is gátolták a zavartalan működésben. „Sokan és sokszor próbálták elhitetni velünk – mondja Ág Tibor –, hogy a Székelyföldön élő magyarok jobban el vannak nyomva, mint mi. Én felelősségem teljes tudatában merem állítani, hogy a felvidéki magyarság körében nagyobb pusztítást végzett a múlt rendszer, mint Romániában. Mert ott megmaradt az értelmiség. A zene szempontjából sokat jelentett, hogy Kolozsvárott fennmaradt a magyar konzervatórium, és a Bolyai Egyetem is csak jóval később lett kétnyelvű. Ott még a legvadabb időkben is volt a Folklórintézetnek magyar tagozata, amely a kutatásokat irányította. Nálunk ilyen intézmény nem volt, és akkor sem jött létre, amikor már lehetett volna. Márpedig szükség volna egy biztos anyagi háttérrel rendelkező intézményre, amely az összegyűjtött anyag feldolgozását is felvállalná. Ez a szakma azonban sajnos még ma sem erről szól.”

„Úgy látom, hogy minden, ami a felvidéki népi kultúra körül történt és történik, megreked a törekvés szintjén – sommázza több mint fél évszázad tapasztalatait Ág Tibor. – Korábban, amikor az állam milliókkal támogatta a Csemadokot, nem akadt egy ember, aki összefogta vagy legalább archiválta volna mindazt, ami kint, azaz az alapszervezetek szintjén történt. Ha csak elrakta volna a különféle kiadványokat, hangszalagokat és egyebeket, amelyeket, úgymond, kívülről beküldtek, most volna mire építeni. Mert a mostaniaknak nincs mire; ezért is lehet az, hogy a mai kísérletek szinte mindegyike egyfajta »kulturális átverés«. A múlt ismerete nélkül egyszerűen nem lehet valami újat megalapozni.”

Kodályt idézve szabadon: még nem vagyunk elég intelligensek, de már nem vagyunk elég primitívek sem ahhoz, hogy a népzenét megértsük? „A gond nem az értéssel van – teszünk pontot az eszmefuttatás végére. – Vannak emberek, akik feljátszanak valamit; nem azért, mert éppen szükségük van rá, hanem hogy eltegyék. Ilyen vagyok én is. De a magamfajtát a Jóistenen kívül szinte senki sem segíti. Amikor 1951-ben elindultam gyűjteni, bizony, jól jött volna, ha ismerem, amit az elődök – gondolok itt elsősorban Kodályra és Bartókra – ránk hagytak. Amiképp én sem juthattam hozzá munkáikhoz, úgy meglehet, hogy az utánam jövők számára is elveszik mindaz, ami egyszer már megvolt, a miénk volt. Bánt, hogy a sanyarú évtizedek után sem tud a magyar kisebbség megfelelő intézményekkel, emberekkel előállni. ĺgy félő, hogy a népdal nem tudja betölteni küldetését, nem találja meg a visszautat a legelhivatottabb értőhöz.”