Az élet-mese nem mindig mesés

A szerző felvételePista bácsi egyébként a világ legtermészetesebb dolgának tartotta a kitüntetést, mondván, hogy tudta azt ő, hogy csak nem feledkeznek meg róla. Meséit gyűjtötték már sokan, nem is hozza zavarba a diktafon se. A díjnak örült, a vele járó tiszteletdíjat szétosztotta az utódok között, és ugyanúgy éli életét, mint eddig. Reggel korán kel, ellátja az állatokat, kimegy kaszálni, megfrüstököl, egy kis pálinkát is megiszik, de sohase tisztán, mindig teába vagy kávéba keverve. Pihen egy sort, aztán nyolc kecskéjével és három hűséges kutyájával irány a hegyoldal. Menet közben néha le-lecsap fokosával egy gyengébb „akáckórót”, merthogy a kecskéinek az külön csemege.

Darmo Pista bácsi 92 éves, de ahogy dombnak felfelé képes menni, azt megirigyelheti bármelyik természetjáró. Egy kicsit azért panaszkodik, mert már nem egészen úgy viszi a lába, mint régen. Bő két órán keresztül gyönyörködhettem karakteres, ritka szép arcában, tekintetének tisztaságában, csodálatos lelki nyugalmában. Azért mesélt is, ha nem is mesét – életének néhány részletét. Noha az élet-mese nem mindig mesés. „Most már csak kecskékkel járok, de volt énnekem 150 juhom is, míg bírtam. A polomai szövetkezetben 32 évet lehúztam, bacsóskodtam. Mikor az asszonykámmal a gacsaltói szövetkezetben dolgoztunk, száz marhát láttunk el ketten. A mesemondás onnan van, hogy azelőtt, úgye, nem volt tévé meg semmi. Volt viszont egy öregember Barkán, az ha leült mesélni, egy hétig is mondta volna, csak legyen, aki hallgatja. Pípus Jánosnak hívták. Meghalt már vagy húsz éve. No vele beszélgettünk mi egyről-másról... De bizony, be kellett vonulnom katonának, először Szlovenszkón, aztán ahogy bejöttek a magyarok, másodszor is. Akkor már meglett ember voltam. A miskolci 27-es tüzéreknél szolgáltam. Bejártam Pestet, Ózdot, Miskolcot most is ismerem, mintha itthon járnék. Mikor a háborúba elvittek, nyolc évig nem tapostam magyar földet... De már eltértem, mert arról akartam beszélni, hogy hatéves koromtól jártam én a hegyeket. 14 voltam, mikor egy mészárosnál inaskodtam Rozsnyón, éjszaka meg a marhát legeltettem. Két nagy magyar ökröt. Kobelárból vette őket. Fáradt voltam, igaz-e, oszt egyszer elaludtam. Elmentek nekem az ökrök. Riadok fel, no, édes isten, mi lesz már itt mostan? Néztem erre-arra, nincs sehol. Mentem oszt le Alsósajónak, éppen jött a bakter. Kérdezte, hova megyek, mondtam, elvesztek az ökrök. Megállított, s csak annyit mondott, reggelig van idő, majd megmutatom neked, hova mentek az ökrök. Szépen elmentek azok oda, ahonnan vették őket. No, másnap visszatereltem az ökröket. Összekötöttem a szarvukat, egynek felültem a nyakába, oszt úgy vittem le őket a mesteremnek. Akkor mondta a mester, hogy no, veszek neked egy »pípát«, oszt ha álmos leszel, rágyújtasz, majd attól nem alszol el. 14 éves voltam akkor, azóta dohányzok, de csak »pípát«. Nagyon is fontos a dohányzás a kint háló embernek. Tudja-e, hogy a »pípamocsoktól« elmenekül a kígyó, az a dohányos emberhez nem megy? Múltkor is láttam, hogy ott fekszik a fűbe, a kecskék megriadtak. No, egy fűszálat áthúztam a »pípszáron«, rátörültem egy botra, oszt az orra alá nyomtam a kígyónak, mindjárt felfordult tőle. Akinek meg a szeme fáj, az tiszta ruhába szedje fel a harmatot, oszt avval mosogassa, biztosan elmúlik tőle...”

Persze, a mese itt még nem ért véget... Csak a papír. Aki úgy gondolja, keresse meg Darmo Pista bácsit – aki a kilenc évtized súlyát még mindig könnyedén hordja a vállán –, hallgassa ízes beszédét, csodálja természetességét. Isten tartsa meg nekünk sokáig Pista bácsit!