Az élet játéka

Erről Eleanor H. Porter Az élet játéka című könyvében olvastam először. Évekkel ezelőtt egy nagyon kedves ismerősömtől kaptam ajándékba, gyorsan átfutottam és őszintén szólva túl könynyednek tűnt ahhoz, hogy időt szakítsak az olvasására. A minap takarítás közben került a kezembe, belelapoztam újra, majd beraktam a táskámba. Jó lesz olvasni utazás közben, vagy akkor, amikor éppen valamilyen hivatalban várakozom. Amint aztán utóbb kiderült, a könyv a szórakoztatáson kívül számos megszívlelendő gondolatot is tartalmaz.

A regény főhőse egy tizenegy éves kislány, Pollyanna. Édesanyja halála után misszionárius édesapjával élt igen szerény körülmények között. Ruháját, játékát a szegényeknek szánt missziós hordókból szerezték. Pollyanna minden alkalommal nagy izgalommal várta a hordókat, hogy aztán minden esetben csalódottan állapítsa meg: az adományok tartalma ezúttal is némi elnyűtt, ruhanemű és pár darab törött játék. Pollyanna, hasonlóan a vele egykorú kislányokhoz, nagyon szeretett volna egy szép babát, amit aztán a kedvére öltöztethet, babusgathat. Édesapja is biztatta: légy türelmes, valamelyik hordóban biztosan találsz majd kedvedre valót. Pollyanna türelmesen pakolta ki a hordókat, de csak nem bukkant rá a hőn áhított játékra. Helyette egy pár mankó érkezett. Édesapja ekkor, látva leánya elszontyolodott ábrázatát, kitalálta számára a már említett játékot. Rögtön egy példával is szolgált: Pollyanna, ugye, nagyon szerette volna, ha valamelyik missziós hordóban játék babát talál, de a hordókban csak ruhanemű és egy pár mankó volt. Az édesapja feltette a kérdést: mi az, aminek ebben az esetben örülhetünk? A kislány gondolkozott, gondolkozott, de el sem tudta képzelni, minek örülhetne, amikor nem érkezett meg a várva várt játék baba. „Annak örülhetünk, hogy egyikünknek sincs szüksége a mankóra, mert mindkettőnknek egészséges lába van.”

Pollyanna édesapja halála után egyetlen rokonához, édesanyja nővéréhez került. A nagynéni házsártos vénlány hírében állt a környéken, mindenki mélységesen sajnálta a kislányt, amiért egy ilyen szeretet nélküli nővel kell egy fedél alatt élnie. Pollyanna először a sivár padlásszobába került, ahol a falak csupaszak voltak, hiányzott a szőnyeg, az ablakon pedig nem volt függöny. A leányka korábban arról ábrándozott, hogy a szobáját csodálatos képek díszítik majd, a padlót puha szőnyeg takarja, az ablakokat pedig földig érő, hófehér függönyök díszítik. Amikor megpillantotta a sivár szobát, csaknem kibuggyantak a könnyei, de aztán pillanatokon belül felcsillant a szeme: „nagyszerű, hogy nincs az ablakon függöny, legalább egész nap gyönyörködhetek a csodálatos kilátásban. Nekem van a legszebb tájképem az egész környéken.”

A könyv hasábjain végigkísérhetjük, hogyan változtatja ennek a tizenegy éves kislánynak a szemlélete, kicsattanó életöröme a környezetét pusztán azzal, hogy még a legszerencsétlenebb helyzetben is kitartóan keresi a jót, azt az apróságot, ami okot ad neki az örömre.

A történet a XIX. század végén játszódik. Abban az időben, amikor még nem hódított teret a pozitív gondolkodás, legalábbis nem így nevezték. Az emberek egy része azonban már akkor rájött: saját magán segít, ha megpróbálja azt hinni, bármi történjék is vele, az minden esetben jót is tartogat a számára, csak meg kell találnia. Lehet, hogy az adott helyzetben valami hatalmas szerencsétlenségnek tűnik, és az ember szidja saját magát, a környezetét, a mostoha körülményeket, fuldoklik az önsajnálatban, s ettől még szerencsétlenebbnek érzi magát, ellenben ha szilárdan hisz abban, hogy az a rossz, amit pillanatnyilag átélni kényszerül, előbb vagy utóbb a hasznára válik, már másképpen látja a dolgokat. Először is gazdagabb lesz egy tapasztalattal, lelkileg megerősödik, másodszor pedig jóval könnyebb átélni úgy egy kedvezőtlen helyzetet, ha tudjuk, mindez csak átmeneti állapot, a dolgok úgyis jobbra fordulnak.

Röviden ez Eleanor H. Porter könnyed könyvének üzenete. Biztosan sokan azt gondolják, hülyeség az egész, s a szerző valószínűleg soha az életében nem élt át igazán szörnyű tragédiákat. Bevallom őszintén, az írót nem ismerem, de azt gondolom, ha megfogadjuk a tanácsát, és játszszuk a játékot, azzal semmit sem veszíthetünk.