Az alkotó lélek kimeríthetetlen

Pintér BélaBeszélgetésünk elején már mesélte is, miképp érti. Az ember a tengerhez menekül, gondolván, hogy ott majd megoldódnak a gondjai, a tenger szépsége feledteti vele az összes problémáját, de a Korcsula esetében ez nem így működik. A tenger nem a nyaralók végtelen megnyugvását hozza, hanem a kilátástalanság szomorúságát, mondta a társulatával szombat este a Komáromi Jókai Színházban fellépő neves alternatív színházi szakember, majd így folytatta: Nem feltétlenül az én világképemet jelzi a tenger kilátástalansága, bár én is hajlamos vagyok néha úgy elszomorodni, olyan depresszív hangulatba kerülni, amilyen Korcsula című előadásunk matériája.

A szárazföldön mi a helyzet?

Sokfélének látom a világot, s ebben a világban sokfélének az embert. Sokszínűen próbálom a tapasztalataimat a színház nyelvén keresztül is közvetíteni a nézőknek.

A Korcsula után nemrég az Árva csillag című új produkciójuk premierjét tartották. Az előadás plakátja olyan, mint egy falvédő. Rajta egy háziasszony meg egy malac álldogál a konyhában. A tűzhely mellől pedig egy ufonauta pislog rájuk. Meg egy szilvapálinkás üvegre.

Az Árva csillag zenei anyaga egyfelől magyar nóta, másfelől űrzene, hiszen az előadás tudományos-fantasztikus népi mesejáték. Folklorisztikus science fiction. A próbafolyamat során úgy tapasztaltam, hogy az a fajta szabadság, ahogy ezt a falvédős élethelyzetet, ezt a magyar nótás világot ötvözzük az UFO-k érkezésével, mesejátékszerűvé tette a dolgot. Azt mégsem szerettem volna, hogy mesejáték legyen. Végképp nem tetszett volna a mese felnőtteknek definíció, ezért az Árva csillag cím alatt van egy másik cím is. Sacra infantilia, vagyis szent gyermekség. A darab főhőse egy Oblomov-szerű figura, a maga világban helyét nem lelő személyiségével. De az Árva csillag nem Oblomov-történet, a Tóth József által játszott figura csupán emlékeztet Oblomovra. Ez az első alkalom, hogy egy évadban két ősbemutatót tartunk. A Korcsulát tavaly októberben, az Árva csillagot pedig idén február tizenötödikén mutattuk be.

Március huszonnegyedikén a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetének meghívására a Parasztopera című darabjukat játsszák a Komáromi Jókai Színházban, amely már túl van a százötvenedik előadáson. Többen felkapták a fejüket a darab előzetesének utolsó során, amely így hangzik: akinek nem tetszik, az nézesse meg magát.

Akkori hangulatomat tükrözi, amikor bemutattuk a Parasztoperát, kétezerkettő októberében. Ez vicc, sajnálom, ha valaki ettől megbántódik. Ki kell érezni ennek a mondatnak a humorát. A Parasztopera volt az első előadásunk, amelyben az énekbeszéddel kísérleteztünk. Rögtön belevágtunk az opera formába, bár semmiképpen ne operaként nézzék a nézők ezt az előadást, ha szabad az alkotóknak súgniuk. Ez egy színházi előadás, amelyben a színészek a muzsika, az énekbeszéd segítségével emelik el a reális szituációkat, és hoznak létre valami különös színházi élményt. Óriási szerepet játszik ebben a zene. Az erdélyi vonósmuzsika, keservesek, hajnali nóták. Darvas Benedek zeneszerzővel tudtuk, hogy olyan előadást szerettünk volna létrehozni, mely előadás hőseinek kitárulkozásait, monológjait, áriáit ezek a bizonyos erdélyi népdalok szolgáltatják. Kegyetlen, pontos, gyönyörű humorukkal, szépségükkel. A barokk zene a maga kötöttségével, ugyanakkor képlékenységével tűnt jó alapanyagnak az előadáshoz. Ez volt a társulat egyik legjobb próbafolyamata. Az Öl, butít című előadásunk után következett, és amennyire az kudarc volt, A Parasztopera annyira sikeres lett.

A Népi rablét, a Kórház Bakony és a Sehova kapuja című előadások is sikeresek voltak.

Az Öl, butít esetében elkövettük azt a hibát, hogy nem egészen egy hónapot szántunk a próbafolyamatra, és ezt megsínylette az előadás. A Parasztoperán három hónapig dolgoztunk. Valamennyi szerepét, mint minden esetben, a társulat tagjainak írtam. Ha úgy tetszik, felismerhetünk a darabban egyfajta szappanoperai történetvezetést. Ugyanakkor nyugodt lelkiismerettel hasonlíthatnám egy ógörög sorstragédiához. Egy furcsa házasságot láthatunk, melyen a múltból különös és nyugtalanító foszlányok feslenek fel, tűnnek elő, szakadnak ki, a végén egy egészen különös gyermekgyilkosságra derül fény, amely egyfelől borzongató, másfelől elég sok humoros elemet sikerült az előadásba csempészni. Nagy öröm, hogy sikerült létrehozni ezt a mostani vendégjátékot. Izgalommal várjuk, hogy a komáromi közönség mennyire fogja szeretni, érteni ezt az előadást. Egészen különös zenei és színházi élményben lehet része annak, aki eljön aznap este a Komáromi Jókai Színházba.

Tizenhét évesen lépett színpadra.

Nyolcvanhetet írtunk, akkor kerültem az Arvisura Színházhoz. Ott és más budapesti alternatív együttesekben dolgoztam azután kilencvennyolcig. Akkor a volt Arvisura néhány tagjából és az időközben szerzett barátokból, kollégákból állítottam össze azt a társulatot, mellyel első produkciónkat, a Népi rablét című előadást létrehoztuk. Egyrészt egy jól működő társulattá lettünk, másrészt kiderült, hogy talán van valami tehetségem ahhoz, hogy ki tudjak alakítani egy egységes stílust.

A kritikusok is így gondolták, mert három egymást követő évben megkapta elismerésüket, a Kritikusok Díját. A Parasztopera külföldi diadalmenetéről már nem is beszélve.

A Parasztopera annak idején az Év legjobb zenés szórakoztató előadása címet érdemelte ki. A sütemények királynője és az Anyám orra című darabjainkkal pedig elnyertük az évad legjobb alternatív előadása címeket. Ahogy addig már három alkalommal.

Mire a legbüszkébb az életében?

Természetesen a társulatra. Ez minden napra szóló kihívás. Az ember azt gondolta, hogy majd egyre könnyebb lesz az évek múlásával. Ám érvényest és pontosat, ha nem is valami újat alkotni ugyanolyan nehéz most is, de nem lehetetlen. Hiszek abban, hogy az igazán tehetséges és hivatott alkotó lélek kimeríthetetlen. Csak kellő állhatatosság kell hozzá.