Ausztráliában érzem, tavaszodik a Szigeten

#Somogyi Tibor felvételeAnnak idején meglehetősen nagy port kavart a kamaraegyüttes megalakulása, sokan megkérdőjelezték létjogosultságát, mondván, Pozsonyban nincs szükség, nincs igény két hasonló jellegű csoportra. Az élet a vállalkozó szellemű, tiszta forrásból merítő csapatot igazolta. És megfért egymás mellett a két együttes, műsoruk általában más-más közönséget vonzott. Quittner János azóta Ausztráliában is létrehozott néptáncegyütteseket, de szívének legkedvesebb a Szőttes.

– Nem volt olyan társulatom, mint a Szőttes. Az olyan volt, mint egy család. Nem lehet még egyszer megcsinálni, pedig megpróbáltam. Ausztráliában van anyaszínházam, 1989-től rendezek ott, ez mind jó, és jó a siker, de hiányzik belőle a Szőttes – vallja Quittner János. Igaz, ott más jellegű műsorokat rendez, de azok is a néptáncon alapulnak. A Szőttes a szó eredeti értelmében amatőr együttes volt, mégis profibb a profinál. – Mindenkinek a napja délután négy óra után kezdődött azzal, amit szeret. Hetente négyszer-ötször próbáltunk, évente 70-80 előadást tartottunk. Ma már számomra is hihetetlen, honnan merítettük az erőt, pedig azóta rengeteg vad kapitalista színházban dolgoztam. A Szőttes-tagok nem pénzért táncoltak. Ausztráliában minden előadásra pályázatot írnak ki, a válogatás olyan, mint egy kisebb rabszolgavásár. Mindenki hajt, hogy legyen munkája, mert már egy vagy több éve nem táncolt, nem énekelt, nem játszott. Egy szabadúszó színész rájátszik, hogy azt a látszatot keltse, ő a legjobb.

Bár az idő kerekét nem lehet viszszaforgatni, Quittner János úgy érzi, nem döntött rosszul, amikor elhatározta, Németországban marad. – Bebizonyítottam magamnak, hogy átlagon felüli teljesítményre vagyok képes a szakmámban. Nem vagyok egy világcsúcs, de átlagon fölüli igen, és bárhol kapok munkát. Ha nem vándorolunk ki Ausztráliába, nem kezdek rendezni – vallja a koreográfus-rendező. Szlovákiában ő csinálta az első táncszínházat és az első zenei színházat: az Emberfiát, a Napfordulót és a Maruškát. Azóta ír forgatókönyveket. Az élete legszebb szakaszát mégis a Szőttes jelenti.

– Az volt, és az is maradt. Most is úgy érzem, hogy az én társulatom, csak mások nevelik, vezetik a táncosokat. A mostani tagok épp úgy otthon érezhetik magukat nálam, mint az alapítók. Hogy más úton járnak, ez természetes. Az viszont bánt, hogy a szlovákiai magyar néptáncművészet más útra tért, kevés a felvidéki anyag az együttesek műsorában, az erdélyi táncok dominálnak, mert azokat viszonylag könnyű színpadra vinni.

Bár haza nemigen jött el a híre, Nyugat-Európában és Ausztráliában idegenként tisztes karriert futott be. Ez gyógyír lehet az emigráció ütötte sebekre. – Az egész család életében óriási törés volt. Mind a két gyerekem egyetemre járt Pozsonyban, ezt hagyták ott a teljes bizonytalanságért. Amikor kivándoroltunk Ausztráliába, azonnal munkába álltam, azzal akartam kárpótolni a lányomat és a fiamat, hogy megkeresem a tanulásukra való pénzt. Kaptam ugyan kivételt, akár tíz évig járhattam volna angolnyelv-tanfolyamra, folyósították volna a segélyt, de inkább elmentem dolgozni. A lányom nyelvtudományokat végzett, a fiam nyelvtudományokat, tudományos matematikát és informatikát. – Ivi, a nagylány azóta férjhez ment, most Dél-Afrikában él, öccse 1990-ben hazajött. Dunaszerdahelyen tanított angolt, most a Kisalföldnél reklámmenedzser. – Remélem, már rossz álmaikban sem jut eszükbe, jobb lett volna Szlovákiában maradni. Egyikük 20, a másikuk 19 éves volt, mindentől, mindenkitől elszakadtak, s akkor még nem lehetett tudni, visszajöhetünk-e valamikor. Bizonyára másként alakul az életünk, ha legalább Európában maradunk, de hiába nyertem meg a Deutsche Theater pályázatát, nem volt munkavállalási engedélyem.

Aztán a rokonság révén – unokatestvérei, testvérei évek óta ott élnek – Ausztrália következett. – Ma már rengeteg barátunk van. Amikor 1990-ben hazajöttünk, azt gondolták a repülőtéri alkalmazottak, hogy valamilyen delegáció érkezik. Két együttes táncolt, én úgy szégyelltem magam. 161 ember jött ki a búcsúztatásunkra. Ha ennyi embert megölelsz, eltörik a mécses. Megígértem nekik, mindig visszajövök, és becsülettel segítek. Jó visszamenni, jóleső érzés, ha az embert szeretik. Ott is, itt Dunaszigeten, a Sérfenyő utcában is.

Szeretik Ausztráliában, otthon érzi magát Magyarországon, Szlovákiába már kevésbé vágyik viszsza. Hol érez honvágyat az az ember, akinek három hazát is adott a végzete? – Ausztráliában vagyunk, és érzem, hogy a Szigeten tavaszodik, itt arra gondolok, várnak a barátaim, a munka. Furcsa dolog ez. Amikor honvágyad van, nem bírod meglátni, ami jó egy országban. Miért nem hagyják Ausztráliában, hogy kolóniában éljünk, a magyar ház körül. Rengeteg konfliktusom volt miatta. De nem csupán ezért. Az Új Szőttesben ordítottam, ha valaki angolul szólalt meg. Ezzel falat építettem a gyerekek közé és közém. Egyszer kifakadtam, mert az egyik fiú elkésett a próbáról. Ha még egyszer elkésel, úgy kirúglak, hogy az anyád ölében szállsz le. Pedig János bácsi, én csak anyu és a te kedvedért járok ide – így a fiú. Az én kedvemért ugyan ne járj – vágtam vissza. Később rájöttem, nem tilthatom meg, hogy angolul beszéljenek, hogy elkéssenek.

Ausztrália multikulturális ország, mindenki otthon van benne, mindegy, ki honnan jött. – Akkor énekeled a himnuszodat, amikor akarod, akkor viszed a zászlódat az autódon, amikor jólesik. Ausztrál jelzés nincs rajta, mert hová mennének onnan kocsival? De minden más jelzést megtalálsz. Hatalmas piros–fehér–zöld. Ha Szlovákiában elkezdenék koronás címeres kocsival futkározni, széttörnék a kocsit. Ott meg senkit sem érdekel. Az egyik szomszédod talán kínai, a másik ausztrál vagy német. Virágot hoznak, ha beköltözöl, érezd jól magad, mondják, én vagyok a szomszédod. A másik bonbont hoz, a harmadik átszól, ha gondotok van, szóljatok, segítek. Mindenütt otthon vagy, de igazán sehol. Ha kint vagy, ide kívánkozol, ha itt vagy, és a munkára gondolsz, mennél haza, Ausztráliába. Átmegyek Szlovákiába, azt mondom, megyünk haza. Évekig az volt, hogy megyünk a Szigetre, most már azt mondjuk, megyünk haza. De azt hiszem, az a boldog ember, aki egy helyen éli le az életét, akinek egy otthona, egy hazája van.