Árnyaltabb, nyitottabb kontúrok

Szántó. é.n., olaj/vászon, 66x44 cm, magántulajdonÁm senki sem gondolhatta, hogy hosszú időre ez lesz Prohi (Prohászka beceneve) utolsó egyéni tárlata az országrész két meghatározó művészeti központjában, Szlovákia mai területén csak három évtized múlva, 1966-ban rendeztek jelentősebb életműtárlatot szülővárosában.

Joggal tehető fel a kérdés, miért kell visszatérni egy lezárt életműre, mi újat lehet mondani róla Szíj Rezső 1979-ben megjelent monográfiája után? Prohászka István esete valóban egyedi, mert egyszerre része a pozitív művészettörténeti értékelés, valamint a mellőzés és az elhallgatás. Ráadásul az elmúlt évtizedekben új ismeretek gyűltek össze életútjáról, eddig tudatosan ignorált írások, katalógusok kerültek elő, amelyek részben felülírják a korábbi állításokat és értékeléseket. Többek közt ezért van értelme a visszatekintésnek. Frázisnak tűnhet „a két ország művésze” Prohászka esetében, ám ha elgondolkodunk e kijelentés értelmén, és ha egybevetjük a valósággal, akkor meglepő eredménnyel szembesülünk – mert e kijelentéssel inkább szakmai elvárásunkat, óhajunkat fogalmaztuk meg. Míg a szlovákiai művészettörténet-írás elismeri és a modernista művészeti kánon részeként kezeli a művész két világháború közötti életművét, annak legfontosabb darabjait rendszeresen szerepelteti az értékelő és állandó tárlatokon (pl. 20. század, SZNG), addig a magyarországi műtörténet mostohán bánik ezzel a teljesítménnyel. Pedig Prohászka István egyszer már meghódította a fővárost, mégpedig a budapesti Nemzeti Szalon 1929. évi soros tárlatán, amikor Grünwald Béla és Móricz Zsigmond is elismerően nyilatkozott róla, sőt 1947-től haláláig Magyarországon élt, nevét is magyarosította, Tallós Istvánra változtatta. Ám ez sem segített, míg csehszlovákiai korszakában és a világégés alatt nemcsak Pozsonyban és Kassán, hanem Prágában, Bécsben és Budapesten is kiállított egyéni és csoportos tárlatokon, addig a második világháború utáni évtizedekben alkotásai nem hagyták el Mosonmagyaróvárt, hogy egy további magyarországi településen legyenek bemutatva. Erre a tényre eddig egyetlen magyar műtörténész hívta fel a figyelmet, mégpedig az 1960-as évek végén pályakezdő Beke László (A „szegény emberek festője”. Vasárnapi Új Szó, 1969. június 1.) kérte számon a magyar szakma részéről tanúsított érthetetlen mellőzést és elhallgatást. Ennek ellenére az ezt követő első szintéziskísérlet, a Szíj-monográfia is sajnálatos módon a redukciót és az elhallgatást választotta. Figyelmen kívül hagyta Beke terjedelmes, mind ez ideig legszakavatottabb, erényeket és kételyeket megfogalmazó Prohászka-interpretációját, de nem fogadta el a szlovák szakma által felvázolt Prohászka-kontextust, mint ahogy ignorálta a Beke László által megemlített Tornyai József és például az Egri Viktor által szorgalmazott Csontváry-összefüggéseket is. Sőt, Szíj Rezső a kötet képanyagát kizárólag a Pozsonyi Városi Galéria, a Csallóközi Múzeum, a Hansági Múzeum anyagára és két magángyűjteményre redukálta, amivel kiiktatta a prágai és a pozsonyi köz-, illetve a magángyűjteményekben található, egyébként legjelentősebb Prohi-műveket. Az ilyen életmű-értékelés nem válthatott ki pozitív visszhangot a magyar szakmai körökben, sőt ellenkezőleg, a korábbi magatartást erősítette meg. A szlovákiai műtörténészek, Ján Abelovský kutatásai nyomán, a szecesszionista expresszionizmus kategóriában tartják számon ezt az életművet, főképpen a pozsonyi közgyűjteményekben őrzött művek ismerete alapján. Ezért volt értelme egy olyan kiállítás megrendezésének, amely részben más Prohászkát kínált a szlovákiai szakmának, egy sokkal lágyabbat, posztimpresszionistábbat, mint a Gyémánthegyen (1930–35) vagy a Könyvtár (1930) lineáris expresszivitása, stilizált szimbolizmusa és protokubizmusa. A magángyűjteményekből előkerült képek egy árnyaltabb, a századforduló és a látványfestészet felé sokkal nyitottabb alkotó kontúrjait rajzolták meg a korábbi értékelésekhez képest. ĺgy vált megragadhatóvá Prohászkának az a bő tíz esztendeje, amelyben az 1920-as évek végétől a háború kitöréséig elért művészete csúcsára. E periódus pedig távolról sem egységes stiláris szempontból, részben alkalmazza a modernizmus jegyeit, ám nem azonosul a korabeli művészeti forradalom gondolatiságával és elméleti platformjával, helyette egy egyedi, tudatosan vállalt közösségformáló művészetet teremtett meg. Ám Prohászka előadásmódja darabossága ellenére sem nevezhető naiv festőnek. „Akadémikus iskolázottsága, egész életművét végigkísérő vázlatkönyvei tanúskodnak erről. Egyrészt egy vállalt attitűd, a hosszúra nyúlt autodidakta indulás eredményeképpen kialakított »magányos kísérletező« szereptudat – másrészt pedig a látott objektumnak tudatos deformációja, a kifejező erő érdekében (…) tette festészetét azzá ami. (…) az expresszív torzítások primitív realizmusa különösen alkalmasnak bizonyult egy paraszti szemléletű és paraszt-problematikájú festészet kialakítására.” (Beke László)

A 74 év után megvalósult pozsonyi tárlat azonban lehetőséget nyújt arra is, hogy felhívjuk a figyelmet az életrajzi adatok további cizellálására. Eddig tényként kezeltük, hogy budapesti művészeti tanulmányait befejezve távozott a korabeli művészeti élet egyik nyugtalan központjába, Berlinbe, majd onnan 1924-ben tért haza szülővárosába, a csallóközi Somorjára. Prohászka 1936-ban megrendezett kassai kiállításához egy szlovák-magyar kétnyelvű katalógus jelent meg, s ebben maga a művész tisztázza tanulmányai sorsát: „1920-24-ig a budapesti iparművészeti iskola díszítő-festő szakosztályára jelentkeztem, hogy gyakorlatibb irányban képezzem magam (…) Nem volt türelmem elvégezni az 5 éves tanfolyamot, 4 év után hazajöttem Somorjára, ahol kétségek, anyagi hiányok és sorozatos családi tragédiák közt igyekeztem rátalálni saját művészeti hagyományaimra.” (Életrajzi adataim. In: Štefan Prohászka István. Katalóg, VSM, 1936, 5-6. p.) Tehát nem fejezte be budapesti tanulmányait, mint ahogy egy további magyarországi vonatkozás sem teljesen precíz az eddigi írásokban. Prohászka nem Mosonmagyaróváron kívánt letelepedni a hontalanság éveiben, célja Debrecen, majd Budapest volt. Erről a Somorján sorsát váró művész Jócsik Lajoshoz 1946. december 17-én írott leveléből értesülünk, amit Bukovszky László kutatott fel a Nyíregyházi Megyei Levéltárban, s tett közzé a hazai sajtóban (Tallós-Prohászka István vallomása. Vasárnap, 1996, 29, 8-9. p.). Prohászkának nem sikerült megvalósítania ezt a tervét, s jobb híján kellett elfogadnia a hansági új otthont.

Mára minden vitán felül állíthatjuk, hogy Prohászka két világháború közötti korszaka országos színvonalat képvisel, az általa szlovenszkói magyar realizmusnak nevezett stílus a soknemzetiségű Csehszlovákia magyar vidékeinek hétköznapjait, egyszerű embereit örökítette meg, a művészet határait szétfeszítő kommunista társadalomformáló indíttatástól vezérelve. Ez a korai periódusban még működő, a nép nyelvén szólás és a modernizmus lágyított változata között kötött kompromisszum 1947 után művészeti szempontból megfeneklett. Ezért Tallós Prohászka István pozsonyi visszatérése a műtörténeti szempontból értékes két világháború közötti korszakára fókuszál.

(Tallós Prohászka István magángyűjteményekben és a Csallóközi múzeumban. SZNM-SZMKM, Bämer-kúria, Pozsony, 2007. április 18 – június 10.)