Aprópénz, anyóka, erkölcsi győzelem – boldog új évet!

Sok kicsi sokra megyA szerző felvételeAutóbusz, reggel, az orvoshoz induló nénikék és bácsikák megszokott járata. Nyögve kapaszkodnak fel a lépcsőn, aztán görbebotjukat bal karjukra akasztják, a jobbal meg előkotorják az aprót a kopott bugyellárisból. Olykor még az ősi, jól bevált zsebkendőből kikötögetésnek is tanúi lehetünk. Papírpénzzel ritkán fizetnek az anyókák, az aprót már előző nap kikészítik a komód sarkára, a porcelán Szűz Mária-szobor meg az unokák fényképe mellé, mert ez „kell a buszra”.

– Nyugdíjasjegyet, aranyoskám – nyújtja a kezét a fekete fejkendős nénike, aki fekete berlinerével, fekete szoknyájával és csizmájával leginkább egy megtört és szomorú kis varjúra emlékeztet. Nyújtja a kezét, alázatos mozdulattal: kérges-bütykös tenyerében matt alumínium tíz- meg húszfilléresek.

A sofőr ránéz, és előbb még oly közömbös arcán egész rövid idő alatt az emberi érzelmek legszélesebb skálája hullámzik át: a hitetlenkedéstől kezdve a meghökkenésen át a visszafojtott haragig.

– Ez mi? – bök a fillérekre, körülbelül olyan mozdulattal, mintha az anyóka tenyere legalábbis tekergőző bélférgekkel lenne teli. A kérdés költői, választ nem vár, csak elfordul mérhetetlen undorral, és kibámul az ablakon. – Nekem ezt ne adja – mondja az ablaknak dühösen. (Az ablak jobbnak látja, ha hallgat.)

– Ez is pénz – veti ellen az anyóka csöppet sem félősen, mert hosszú élete folyamán nyilván mindenféle alakkal volt már dolga. A sofőr, miután belátta, hogy az ablak ma nincs beszédes kedvében, mégiscsak visszafordul.

– Mit csináljak én ezzel? Most mondja meg, mit csináljak én ezzel?

Választ nem vár, noha addigra már úgy néz ki, hogy néhány utas szívesen megmagyarázná neki, mit csináljon ő ezzel, de főleg saját magával. Az anyóka ellenben egész konkrét választ ad:

– Csak tegye nyugodtan a többi közé, aranyoskám. Elfér az – nyilatkozza derűsen, mely derűtől a sofőr szabályosan elfehéredik. Végül kénytelen-kelletlen mégis elveszi az aprót, mert a sor áll, az emberek morgolódnak. Elveszi, de hogyan! Mintha félne, hogy megharapják a fillérek. Aztán csak úgy ledobja, nem is a pénzes rekeszbe, csak úgy oldalra, megvetőleg, tüntetően.

– Máskor nekem ilyet ne hozzon ide – dünnyög. Még vagy húsz perc a városig, sofőrünk szinte egyfolytában morog: – Idehozzák a szemetet... Vigyék, ahová akarják...

De ahogy a nótában írva vagyon, csak csendesen, ne hallja senki más, talán, mert érzékel valamit a közhangulatból, amely egyértelműen a nénikét támogatja, aki nem hagyta magát. Egy kicsit talán rosszul érezzük magunkat, mi utasok, mert mindig a megalázottak érzik magukat kellemetlenül, a faragatlanok észre sem veszik, mikor sértenek meg másokat. De azért egy kicsit optimisták vagyunk, egyrészt, mert az erkölcsi győzelem a nénikéé, s ezáltal kicsit a miénk is. És titokban bízunk benne, hogy egyszer talán olyan sofőr kerül a járatra, aki finoman és udvariasan társalog az utasokkal, mindenkinek megáll, ha kell, akár a kapujában is. És igenis hisszük, hogy ilyenek is vannak, hála a magasságosnak, s egyre többen és többen lesznek, lehet, hogy már ebben a küszöbön álló újabb új esztendőben, mely boldogabb legyen, mint az elköszönő régi!