Antológia a mi kis rezervátumunkból

JUHÁSZ KATALIN

Dunaszerdahely. A Szlovákiai Magyar Írók Társasága évente kiadja a Szlovákiai magyar szép irodalom című antológiát, amelyet íróink és költőink hazai és magyarországi folyóiratokban közölt műveiből válogat a szerkesztő (ezúttal Nagy Erika). Tekintélyes tömeg gyűlt össze kiadvány bemutatója alkalmából a dunaszerdahelyi Arthe Caféban. Az antológia hálás műfaj – ha csak a szerzők összejönnek, már telt ház van. Ebben a kötetben például negyven szerző szerepel, közülük tizenegyen tették tiszteletüket, többen kísérettel.

A kötet méltatását általában egy-egy magyarországi kollégára bízzák, ami azért jó ötlet, mert ők egy nagyobb rezervátumból érkeznek. És bár a rézbőrűek életmódja, értékrendje itt is, ott is hasonló, és közös a törzsi nyelv is, messziről jött testvéreink nem ismerik a mi kis rezervátumunk összes harcosát. Jász Attila, alias Csendes Toll az irodalomban képviseli azt a fajta indiánosdit, melyről Cseh Tamás révén sejthetünk egyet s mást. A hagyományokat törzsi kultúraként kezeli, az idegenek sápadtarcúak, a rezervátum pedig maga az ország.

„Egy jó antológia önös célja, hogy olvasható legyen. Hogy ne a nevek listája fusson a fejünkben. És itt nem a szakmabeli, hanem a normális olvasóra gondolok, ha van ilyen egyáltalán – elmélkedett Jász Attila költő, író, az Új Forrás főszerkesztője a Szlovákiai magyar szép irodalom 2014 című antológiáról. – Az a cél, hogy megjegyezzük, hogy tudod, az a stoppos szöveg, na, az nagyon... Azt érdemes elolvasni, érdemes megjegyezni a szerző nevét. Meg az is erős, tudod, a híres költő fia, aki nem akart felolvasni a múltkor a Mediawave-en, de milyen kemény az a hányós írása! Meg a megjegyezhetetlen számozású kamerás versek, és a barát halálára írott vers is brutális, a vízihulla kezén a jelentéktelen száraz sávval, a gyűrű nyomával. Valahogy így képzelem a normális olvasót.”

A helyszínen felmerült a kérdés, hogy a szerkesztő miért ábécésorrendben rakta össze a kötetet, és vajon működik-e úgy is, ha „a normális olvasó” az elejétől halad a vége felé, azaz nem „ugrálva” olvas. Jász Attila szerint működik, annak ellenére, hogy a szerkesztési elv mechanikusnak tűnik. A kötetnek szerinte van egyfajta lüktetése, hullámzása, amely megfelel „a normális olvasó” ritmusának: prózák és versek váltják egymást, egy hosszabb történet után általában egy rövidebb jön, majd egy illatos verscsokor. Nagy mázli ez, az ábécésorrend mázlija.

A szerzők közül többen megjegyezték: szükség lenne néhány soros ismertetőkre, életrajzi adatokra, hogy fény derüljön a kötetben szereplők szakmai előéletére. Mert így csupán annyi tudható, hogy mind ugyanabban a kis rezervátumban élnek. Jász Attila számára azonban ez pont elég információ, hiszen az indiánok kultúrája is azért maradt fenn, mert fontos volt számukra a törzs, amelyhez tartoznak. (Egyébként a rezervátum-fílinget erősíti az a tény is, hogy a Magvető által az idei könyvhétre kiadott Szép versek című antológiába egyetlen szlovákiai magyar szerző sem került be.)

A szerzők végül felolvastak a friss kötetből, sőt olyan is akadt, aki két új verssel ajándékozta meg a publikumot. Tóth László költő nagy derültséget keltve nem saját, hanem Barak László egyik versét választotta ki, és egy járási szavalóverseny győztesét is leköröző profizmussal és beleéléssel interpretálta.

A szép kivitelű antológia felkerülhet a polcra a többi mellé. De előtte remélhetőleg sok éjjeliszekrényen, strandlepedőn és kádszélen is megtalálható lesz.