„Annál jobb itt, minél rosszabb“

A somorjai Mozi klubba is eljutott ezzel a projekttel, ott beszélgettünk vele.

Mi volt fontosabb a Kontroll Csoport alakulásakor: a szövegekben megfogalmazott vélemény a társadalomról vagy a zene?
Leginkább az, hogy egymásra találtunk. Annak idején nagyon rosszul éreztem magam a bőrömben, mert az egész társadalom azt sugározta felém, hogy semmirekellő vagyok. És egyszer csak kiderült, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Nem a véletlen műve volt, hogy megtalálták egymást azok a dalszerzők, szövegírók, színpadi emberek. Hasonló ízlésünk hozott össze minket Hajnóczy Csabával, Kistamás Lászlóval vagy Müller Péterrel. És az a mondanivaló, amit Laci közölni akart, például hogy „A mi agyunk téves kódolás”, Csaba zenéjével vált teljessé. Ez a fajta kreativitás akkor nem kellett az államilag dotált zeneiparnak. A megmondóemberek lila ködös művészkedésnek titulálták, ezért a kultúrházak sem voltak nyitottak, az első időszakban kevés helyen léphettünk fel. Persze lehet, hogy a szívük mélyén sokan irigykedtek, mert tudták, hogy nagy dolgokat csinálunk. De féltek kinyilvánítani szimpátiájukat.
 

Mikor döbbent rá, hogy két kultúra létezik párhuzamosan egymás mellett, és az egyikből nem kér a hatalom?
A Kontrollban találkoztam először kutyás rendőrökkel. Értelmezhetetlen volt számomra, hogy ezek azért állnak az Ikarus Művelődési Ház nyolcszáz fős termének hátsó részében, mert koncertünk van. Ugyanakkor egyfajta elégedettséget is éreztem, mert tudtam, hogy ezek szerint mi valami jelentőset csinálunk. Persze a nagy tömeg miatt rendelték őket ki, mert nem volt gyülekezési szabadság. A szövegek nem annyira érdekelték őket. Előtte egy független színjátszó csoportban is volt lehetőségem megtapasztalni a hatalom erejét, illetve azt, hogy próbálunk egy előadást, de esélyünk sincs bemutatni valahol. Nem azért, mert amatőrök vagyunk, hanem mert lázadók vagyunk. Ezek a csoportok radikálisan újat hoztak, felrúgták a konvenciókat, az Orfeo tagjai például kommunában éltek. De tudtam Grotowski színházáról, a gimnázium után jártam Prágában, Lengyelországban, szóval szép lassan szivárgott befelé az információ, és mire a Kontroll Csoport 1980-ban megalakult, már kapcsolatba kerültem a demokratikus ellenzékkel is. Pontosan tudtam, hogy egy olyan kulturális közegben kezdek el otthonosan mozogni, amelyben máshol van a minőség. Mondhatom, hogy ez volt az underground, mert azokkal az emberekkel meglehetősen furcsa helyeken lehetett csak találkozni. És sok előző élmény is más megvilágításba került. Például amikor gimis koromban olvastam Konrád Györgytől A látogatót, nem igazán fogtam fel. A későbbi tapasztalataimnak köszönhetően tudtam csak értelmezni.

A Kontroll Csoport mindössze három évig létezett, és a rendszerváltás előtt nem jelenhetett meg lemeze. Pedig felcsillant némi remény, hiszen a lemezgyárban volt egy rajongójuk.
Wilpert Imre velünk nagyjából egykorú srác volt, és beleszeretett a zenénkbe. Eljárt a koncertekre, azt ígérte, mindent megtesz, hogy lenyomja a vezetés torkán ezt a lemezt. Végül tényleg beengedtek minket egy stúdióba, ahol ingyen felvehettük egy demót, de mivel nem tetszett nekik az egyik sor, mégsem jelenhetett meg a lemez. Elképzelhetetlennek tartottuk, hogy bármit változtassunk a szövegen, hiszen nem csinálunk magunkból hülyét. Az ominózus sor ez volt: A halál az állam szolgálatában áll. A demó aztán másolt kazettákon terjedt az országban. És akkora szeretet, rajongás áradt felénk, annyian jártak a koncertjeinkre, hogy nem is érdekelt, van-e lemezünk. Egyfajta közösséget alkottunk a társadalom azon tömegeivel, amelyek ösztönösen az ellenállás felé húztak.

A több mint két éve futó Ági – 60 turné közönsége olyanokból áll, akikhez eljutottak ezek a másolt kazetták, vagy fiatalok is felbukkannak a koncerteken?
Mindenütt vegyes a közönség. Szerintem a fiatalabbak elsősorban a dalok miatt jönnek, nem amiatt, amit anno képviseltünk. Hajnóczy Csaba zseniális zeneszerző, olyan melódiákat, motívumokat, hangulatokat írt harmincnyolc évvel ezelőtt, amelyek ma is működnek. A mai napig élvezet énekelni ezeket. Úgyhogy kezdem magam egyre jobban érezni ebben a projektben, akkor is, ha tudom, hogy az eredeti felállást már sosem lehet összehozni. A fantasztikus Lehoczki Karcsi, a zseniális Újvári János vagy a pótolhatatlan Gasner János már nem él. És persze Kistamás Laci és Müller Péter karizmája nélkül sem ugyanaz a Kontroll Csoport, ami volt. Laci már nem énekel, Péternek ott a Sziámi zenekar. De a dalok ma is hatnak a közönségre, még akkor is, ha csak én adom őket elő a kis csapatommal.

Talán azért is, mert a dalszövegek még mindig, illetve most megint aktuálisak...
Bizony! Én magam is meglepődöm a saját 1981-es dalaimat énekelve, mennyire nem tudok másra gondolni közben, csak arra, ami ma van. „Azt hittem, vége már, de úgy látszik, hogy most kezdődik el a tánc.” Ez például átfordul bennem politikába, de valahogy tényszerűen. Annak idején metaforákban beszéltünk. Nem elsősorban azért, mert tilos volt bármit kimondani, hanem azért, mert a hatalom átkozottul félt a metaforáktól. És humora sem volt, ahogy máig sincs. A hatalom mindig fél, és bármi, ami új, szokatlan, értelmezhetetlen, félelmet gerjeszthet benne. A hatalom elsősorban a lojalitást várja el, mert fenn akar maradni. Érdekes megfigyelni, meddig tud ez fokozódni, illetve hova képes fajulni. Mert ha például igaz, amit Orbán Viktor állít, hogy tudniillik járt Kontroll- és Európa Kiadó-koncertekre, akkor nem értem, miért lejtett a feleségével nemrég Leslie Mándoki koncertjén. Szerintem csak az hirdesse, hogy Kontrollon és Európa Kiadón nőtt fel, akinél a felnövekvés útja nem Leslie Mándokiig vezetett. Bocsássanak meg, hogy ezt mondom, de egyszerűen hazugságnak tartom vagy az egyiket, vagy a másikat. Egyébként, ha Orbán Viktor tényleg járt Kontroll-koncerten, akkor értenie kellene ezeket a sorokat: „Tudjuk, vidékről kerültetek fel, és még ez volt a legjobb munkahely, egy program, amit választottatok, besúgók és provokátorok.” Aki egy olyan programot választ meg újra, amelyen látszik, hogy eléggé gázos és sokaknak rossz, azzal mi mit kezdjünk? Olyan ez, mint a Kaukázusi krétakörben: az szereti igazán a gyerekét, aki nem tépi ketté. És bukjanak meg azok, akik korruptak. Ha más országokban meg tudnak bukni, akkor nálunk is! Nem értem, hogyan képes elfogadni ezt a társadalom.

Ha jól tudom, készül az új album, amely nyilván reflektál valamiképpen mindarra, ami az alkotókat körülveszi. Milyen dalok lesznek rajta?
A zenész minden rezsimben zenész, és ha nyitott szemmel jár, befolyásolja, amit lát. Mi az Ági és a fiúk zenekarral talán nem vagyunk olyan termékenyek, mint mások. Az alkotói környezetről annyit, hogy ez a társadalom sem tökéletes, de azért valamivel jobb az 1989 előttinél. Viszont én olyan világban cseperedtem fel, amikor egyének, családok nem vagyonosodtak olyan elképesztő tempóban, mint ma. Elvileg minden közös volt, az óvodától a Gellért Szállóig, ma pedig az ország fele éhezik, a hatalomhoz közel állók pedig hatalmas vagyont halmoznak fel. Az új dalok zömét Antal Szilveszter, a gitárosunk írta, van köztük szamba és punk is, szóval változatos az anyag. Ez a szövegekre is érvényes. Az egyik a Moszkva térről szól, az ottani óráról, a közkedvelt randihelyszínről. Van a szövegekben közéletiség, hogyne lenne, hiszen mindig az kerül egy-egy dalba, ami engem a leginkább foglalkoztat. Van bennük szerelem is, egy tapasztalt, hatvanas nő szemszögéből, kissé önironikusan. És van egy halálról szóló új dalom, amire nagyon büszke vagyok, mert egy számomra kedves ember elvesztése kapcsán át tudtam élni és meg tudtam fogalmazni a dolog spirituális részét, azt a bizonyos halálközeli élményt.

Egy tíz évvel ezelőtti interjúban valakinek már megígérte, hogy ír egy könyvet a magyar underground hőskoráról. Azóta sem született meg ez a kötet, de ha többen, többször rákérdezünk, talán kiharcoljuk, hogy végre nekilásson...
Ehhez az kellene, hogy bezárkózzak a lakásba hosszabb időre, ki se dugjam az orrom, és mindenkivel megszakítsam a kapcsolatot. Mivel személyes élményeket, a saját életem egy fontos szakaszát kellene megírnom, nem hagyhatnám ki belőle a családomat, az ismerőseimet, és hát Grecsó Krisztián példájából tudom, mekkora felzúdulást kelthet, ha egy könyv szereplői azonosíthatóak. Valamiféle fiktív keretet kellene találnom a történetnek, hogy az egész regényszerűbb legyen. De soha nincs időm erre. Most ismét megígérem, hogy egyszer biztosan nekiülök majd...