Amit nem hallva hallunk vagy hallani vágyunk

Talán még a legmegszállottabb zenerajongó is zavarba jönne, ha hirtelen zeneszerzőnőket kellene megneveznie. Szent Hildegárdot leszámítva a huszadik századig nincs is jóformán jelentős női alkotó e téren. Miért van az, hogy az összes többi művészethez viszonyítva épp a zeneszerzés terén működik a legkevesebb nő? E ponton ráadásul a gender alapú, identitásközpontú tudományok is tanácstalanok: képtelenek ellenkánont felállítani. A zenei kreativitás történeti távlatban erősen maszkulin természetűnek látszik, s csak a 20. század tudta egy kissé megingatni ezt a vélekedést. Kaija Saariaho finn zeneszerzőnő (Adriana Hölszky, Galina Usztvolszkaja és Szofia Gubajdulina mellett) kétségkívül az egyik legfontosabb cáfolat. Interjúiban, fejtegetéseiben és művészetében is lépten-nyomon felbukkan a női identitás zenétlenségének problémája, és furcsamód a kortárs zeneszerzőnők munkásságát egyfajta nagyléptékű történelmi kompenzációnak képzeli el. Művészi önazonosságának így lesz meghatározó része az olyan nőalakokkal vállalt lelki közösség, mint Sylvia Plath, Edith Södergran vagy Virginia Woolf. Saariaho zenepedagógusként és teoretikusként is ismert, a legendás párizsi IRCAM-ban híres kurzusokat tartott az elektronikus, illetve komputerzene tanáról. Intellektuális zeneszerzőről van szó, aki az ún. spektrális zene képviselője, egy-egy hangszer vagy zenei megnyilvánulás hanganalízisének megszállott kutatója. Ez utóbbira kerül sor az 1987-ben komponált Nymphéa című vonósnégyesében is, mely elektroakusztikus hatásokkal egészül ki. Saariaho a tiszta hangzás felbontásából, a glissandi-technika alkalmazásával jut el többszöri nekifutásra a zaj és a hang határmezsgyéinek költői feltérképezéséhez. A műben egy mikrofonba Tarkovszkij-verset suttogó emberi hang is megjelenik, olyan költői intenzitással, hogy az emberi, az instrumentális és a mesterségesen előállított hang eleven harmóniába olvad össze, miközben egymás funkcióját világítják meg. Árkádiai, idilli környezet keletkezik, igazi nimfáknak való hely, az elsuttogott költemény mellé felsorakoznak a mitológiai transzcendenciát megidéző hanganalízisek. A másik vonósnégyes John Cage műve, végtelenül egyszerű és egyszerűsített zene, meditatív, csönd-effektusokat önmagába oldó alkotás: épp ezért tűnik talán a vártnál kevésbé érdekesnek ez a zeneszerzői rutindarab e CD anyagában. Annál izgalmasabb Bruno Maderna világa, aki a zenei nyitottságban, a véletlen kombinatorikus erejében ugyanúgy hitt, mint a technikai analízis költői hasznosíthatóságában. A kombinatorikát és a változásban változót misztifikálta, s ebből fakadt páratlan kreativitása: még operáinak esetében sem beszélhetünk lekerekített, kanonikus opusokról, legfeljebb egyes előadásokról. Az 1955-ben komponált vonósnégyest Maderna Luciano Beriónak dedikálta, aki ezt szintén egy vonósnégyessel viszonozta (sajnos, ez nem került rá a CD-re): ez az ikerkompozíció vezetett a két zeneszerző barátságához és a híres milánói elektroakusztikus zenei stúdió felállításához. Maderna műve a permutáció költészete: oda-vissza működő szabályos hangsorok analíziseiből áll össze az alkotás. Maderna olyan matematikai törvényszerűségek szerint alkotta meg a művet, melyeket az emberi fül gyakorlatilag már képtelen érzékelni (csak szakértői elemzéssel lehetséges a mű lényegi szerkezetének szabályait feltárni): ugyanakkor épp az érzékelhetetlen, bár sejthető, hallható és létező törvényszerűségek világa döbbent rá emberi mivoltunk bezártságára, s arra a kétségbeesett vágyra, mely Püthagorasztól kezdve a kozmosz zenei törvényszerűségeinek átláthatatlan, de bizonyosan létező zenei szerkezetét kívánja feltárni. A hanghordozó az avantgárd kísérletezés izgalmas, feledhetetlen dokumentuma. A CD-n a norvég Cikada String Quartet játszik (Henrik, Odd és Morten Hannisdal, valamint Marek Konstantynowicz).

(Saariaho-Cage-Maderna: In due tempi, ECM New Series, 2005.)