Amikor a zenemű közös alkotássá válik

A kora harmincas generáció leg-elismertebb hazai gitárművésze ő, Zsapka József tanítványa, aki rektori dicsérettel diplomázott a pozsonyi zeneművészeti egyetemen, majd doktori fokozatot szerzett, és ma már oktatóként dolgozik ugyanott. Londontól Kínáig, Rimaszombattól Dél-Amerikáig bejárta a világot, megnyert egy csomó versenyt, felvett három CD-t, és – kapaszkodjanak meg! – írt egy angol nyelven megjelent könyvet a jobb kéz kisujjának szerepéről a gitározás történetében, amely az eddigi legalaposabb publikáció az adott témakörben. Nem folytatjuk az impozáns szakmai életrajzot, egyrészt terjedelmi korlátok miatt, másrészt azért, hogy rátérhessünk végre a tárgyra.

Kortárs zeneszerzők műveit elő­adni azért jó, mert meg lehet velük vitatni a kérdéses részeket. Sőt, a darabok gyakran egy adott előadó számára, vagy felkérésére születnek. (A gitár komoly hangszerré avanzsálásáért küzdő, legendás Andrés Segovia például anno olyan szerzőket molesztált ez ügyben, mint Maurice Ravel, Manuel de Falla vagy Arnold Schönberg. Sajnos egyikük sem állt kötélnek.)

Azok a pillanatok a legszebbek, amikor közös alkotássá válik egy-egy mű, illetve szerző és zenész kölcsönösen inspirálják egymást. Ez történt Marián Budoš Bachcelona című szerzeményének születésekor. Karol Samuelčík Barcelonában tanult, az ottani benyomásait mesélte el részletesen a zeneszerzőnek, aki ennek hatására a katalán zenét ötvözte Bach stílusával. Ez a könnyen fogyasztható, mégis igényes, skálákkal teli mű nagy sikert aratott szombaton a Pisztóry-palotában.

A koncert Pavol Malovec Silentium című darabjával kezdődött, amely a csendet próbálja zenében kifejezni. Merész vállalkozás, de sikerült. A mű végére ugyanis tényleg lecsendesül a lelkünk. (Az utolsó hangot félperces csend követte, és csak ezután csattant fel a taps).

A szentpétervári születésű, több mint harminc éve nálunk élő Jevgenij Iršai ma már szlovák zeneszerzőnek számít. Több száz kamaradarab és nagyzenekari mű fűződik a nevéhez, s pozsonyi zeneművészeti egyetem professzora, zongoraművészként bejárta a kontinenst. Új művében az ausztriai Schlosshof-kastély virágait önti zenébe. Sőt, ez már a mű második része, az elsőt 2018-ban mutatta be Karol Samuelčík.

A legfiatalabb, 1977-es születésű Ľuboš Bernáth Sonáta chiara címmel írt négytételes művet, amely tele van igényes technikai feladatokkal, de tarka és játékos, teret ad az önmegvalósításnak. Márpedig egy darab csak akkor működik, ha az előadó egyénisége is megjelenik benne. Sok szerző szabad kezet ad a gitárosoknak, és nagyon kíváncsiak az eredményre. Négyük közül ketten személyesen is jelen voltak ezen a világpremieren.

Karol Samuelčík mesterhangszere külön misét érdemelne. Az ő kezében láttam először héthúros gitárt idén nyáron, a Pozsonyi Gitárfesztiválon. Egy német mester, Dennis Tolz készítette ezt a romantikus csodahangszert, amely a Pisztóry-palota koncerttermében már-már úgy szólt, mint egy zongora. De ezt csak halkan mondom, mert úgy tűnt, a művész nem nagyon örült, amikor a végén megemlítettem neki…