Amikor a császár ember

A meghívón nem volt feltüntetve, hogy nem egyszerű beszélgetésről lesz szó, csak a helyszínen derült ki, hogy Václav Havel tiszteletére, személyének megünneplésére rendezett estre kerül sor.

Szeptember elsejéig telefonon vissza kellett jelezni, ha részt kívántunk venni, mert ha a nevünk nincs rajta azon a bizonyos listán, akkor nem jutunk be. Az est hivatalosan 5 órakor kezdődött, ennek megfelelően 4.30-ra legkésőbb a helyszínen kellett lenni. A New York-i városi egyetem éppen felújítás alatt álló patinás épülete előtt, mely valamikor Manhattan egyik nagy bevásárlóközpontja volt, már vártak bennünket a listás rendezők. Legnagyobb meglepetésemre első próbálkozásra nem sikerült megtalálni a nevem a listán, de egy másikon, a kéken, végül meglett. A kék listások nem voltak hivatalosak a rendezvény utáni fogadásra, ellentétben a fehér listán szereplő, fehér belépővel rendelkezőkkel. Megkaptam tehát a kék jegyem a majdnem fogatlan, ám roppant kedves nőtől, és rövid liftezés után lejutottam a pincébe, a Harold M. Pohansky Auditóriumba, ahol valamikor férficipőket árultak és díszcsomagolták a megvásárolt árucikkeket. (Havel kapcsán kedves analógia.)

A főszereplők természetesen késtek, unatkozni viszont nem volt mikor, hiszen a magamfajta ritkán lát ennyi híres embert egy kupacban (saját magával). Itt volt

J. F. Kennedy lánya ceruzával szőke kontyában, és unokája (aki teljesen úgy néz ki, mint Jaqueline), Chevy Chase, Lou Reed, Laurie Anderson, Toni Morrison az első sorban üldögélt egyedül, egy hatvanas évekbeli híres énekesnő széles karimájú kalapban volt könnyen felismerhető. És jönnek Havel kíséretének tagjai is. Amíg Chevy Chase dzsesszt játszik a zongorán, bevonul Dagmar, kap egy közepes méretű fehér rózsacsokrot, és néhány emberrel puszizkodik, mielőtt helyet foglal az első sorban. Megérkeznek a főszereplők. Clinton sokkal jobbképű, mint a képernyőn látszik, rögtön kezet ráz vagy egy tucat emberrel, amíg szól a taps. Havel szokásos módján beballag, és a bajsza alatt mosolyogva helyet foglal. Az észrevétlen Élie Wiesel haja mintha még kócosabb lenne, mint egyébként.

A terem elcsendesedik, amikor a bassz-bariton zongorakísérettel elkezdi énekelni Dvořák Éneklek egy új dalt című rövid szerzeményét. Utána Horovitz asszony (a Graduate Center elnöke) mond rövid, de nagyon tartalmas bevezető beszédet, ahol bemutatja az egyetem e részét, megemlíti szeptember 11-ikét is, és rátér az est lényegére. Egy meglehetősen súlyos szoprán Dvořák Egy dal, ahogy anyám énekelte című darabját adja elő zongora kíséretében. Utána rövid dokumentumfilm következik, amely szavak nélküli képeket mutat Havelról, fiatal disszidens korától egészen elnöki posztjáig. A főszervező, Caroline szólal meg ezután, aki elsőként adott szállást Havelnak és társainak – a manhattani lakása padlóján töltötték akkor az éjszakát.

Végre eljött a Havel-beszéd ideje. Erős akcentussal, de megszakítások nélkül olvassa az elnök a beszédet, amit minden résztvevő megkapott egy kis dossziéban még a bejáratnál. A dosszié tartalmaz néhány kampányanyagot is, arra buzdítva mindenkit, hogy adakozzon az egyetem javára. Havel New York-i első hivatalos látogatásáról emlékezik meg, majd humorosan kérdezi saját magától, mennyit változtatott rajta elnökségének 13 éve. Kicsit úgy érezzük magunkat, mint egy pszichoanalízis kellős közepén. Az elnök feltárja félelmeit, elmondja, mennyire kételkedik rátermettségében. Azt mondja, minél több ellensége van, annál inkább az ő oldalukra hajlik, ezáltal saját maga lesz saját maga legnagyobb ellensége. Azt mondja, hogy amikor magasztaló beszédeket hall saját magáról, úgy érzi, mintha egy mesebeli királyfiról beszélnének. Tudja, mesebeli módon jutott ugyan posztjához, a világ viszont nem olyan, mint a mesékben, és senki sem adott neki diplomataimmunitást a magasból való esés esetére. Mindenek ellenére saját elnökségét a sors nagy ajándékának tartja.

Havel, Clinton és Wiesel helyet foglal a fotelokban, felmikrofonozzák őket, Havel vizet önt a három pohárba. A beszélgetést Samuel J. Freedman (professzor, több könyv szerzője) vezeti. Először Clinton szól. Megköszöni Havelnak, hogy behozta Csehországot a NATO-ba. Utána kifejti azt a tézisét, hogy a világ, bár globalizált bizonyos mértékig, mégis izolált, s az amerikaiaknak rá kell eszmélniük a szeptember 11-ei események kapcsán, hogy egy integrált világ felé kell haladnunk, ami sok csalódással járhat. Nem szabad megengedni, hogy a csalódások eltántorítsanak bennünket a kitűzött cél megvalósítására való törekvéstől. Clinton szerint az amerikaiaknak vezetniük, de nem irányítaniuk kell a világot.

Wiesel javasolja Havelnak, hogy ha már Csehországban nem indulhat a választásokon, induljon az USA-ban. A szabadság fogalmáról szólva megjegyzi, hogy már Ádámnak és Évának is volt választási lehetősége. Utána felteszi a kérdést, hogy a terroristák szabadok-e, és azzal válaszolja meg, hogy nem azok, mert feláldozták saját és a mi szabadságunkat, a világot börtönnek látják. Wiesel szerint Havel nemcsak hogy a saját szabadságát harcolta ki, hanem továbbment, és tetteivel másoknak is adott szabadságot. Szabadságunkat úgy tudjuk a legjobban kihasználni, ha összehozzuk az embereket. Amikor először jött az USA-ba, mondja Wiesel, szégyellte, hogy fehér, mert amerre ment, rasszizmussal volt kénytelen szembesülni. Ez ma már hál’ istennek nincs így, ami ugyancsak sok ember szabadságért való küzdelmének köszönhető. Ezután Havelnak szegezi a kérdést: mit kezd majd ő a szabadságával február után? Drámát fog írni újból? Viccesen Clintontól is megkérdezi ugyanezt.

A beszélgetés vezetője itt megfogalmaz egy kérdést, melyet előre közöltek a résztvevőkkel: Mi a kormányzaton kívüli, civil egyén szerepe a mai világban? Havel, tolmács segítségével T. G. Masarykkal kezdi, az ő, civil társadalom kapcsán kifejtett nézeteivel. (Masaryk szobrát avatták Washingtonban egy nappal korábban.) A civil társadalom Havel szerint az egészséges politikai élet melegágya.

Clinton szerint a civil szervezetek sok olyasmit tehetnek, amit a kormányok nem. A civil egyén meg tud változtatni egyéni életeket, a civil társadalom a társadalmi klímát tudja megváltoztatni. Élie Wiesel példáját hozza fel, aki munkásságával arra törekedett, hogy a holokauszthoz hasonló tragédiák ne ismétlődhessenek meg, s ennek meg is volt a gyümölcse nemrég Bosznia kapcsán.

Wiesel kifejti, hogy neki sosem volt posztja, hatalma, ezért csak a szavai hatalmával próbált hatni a hatalommal rendelkezőkre.

Következő kérdés: Hogyan tud az ember kilépni saját közössége hatása alól?

Clinton sajnálja a mai gyerekeket, akik a tévén nőnek fel, mert neki még meséltek. Az előttem két sorral helyet foglaló Caroline Kennedyre és lányára mutat, keresi szemével Jicchak Rabin családját, és kifejti, az ő családjuk is annak az áldozata, hogy a terroristák saját másságukat fontosabbnak tekintették, mint azt, ami közös bennünk: az emberiesség.

Wiesel leszögezi, hogy ha csak a zsidóknak írna, rosszat tenne mindenkivel. Ehelyett saját élményeiről számol be, az élőknek beszél, hogy a világ jobb legyen. Ami a koncentrációs táborokban történt, kihatott mindenkire, csúnya sebhelyet hagyott a világtörténelmen. Isten egyedül van – de mi nem!

Havel nem kíván válaszolni a kérdésre, megköszöni Bill Clintonnak, Élie Wieselnek és a közönségnek a részvételt.

Clinton még mielőtt kikapcsolták volna a mikrofonokat, viccelődve bejelenti: „Tulajdonképpen csak azért jöttünk ma össze, hogy Lou Reed dzsekijét megnézzük!” A szóban forgó ruhadarab citromsárga, furcsa mintákkal.

A szoprán visszatér még egy hagyományos spirituális dal erejéig – A világot tarja a kezeiben –, és eljő az est előre nem megtervezett humoros csúcspontja. A színházi élet képviselőjeként Harvey Keitel, az ismert színész jön a mikrofonhoz. Elmeséli első ide kapcsolódó élményét: Robert de Niróval és Allen Ginsberggel egyetemben évtizedekkel ezelőtt átadtak egy levelet a csehszlovák nagykövetségen Washingtonban, amelyben tiltakoztak a drámaíró Václav Havel bebörtönzése ellen. Az illetékes hivatalnok átvette a levelet, majd gyorsan becsukta az ajtót a három művész orra előtt. Itt sajnos kiderül, hogy Keitel öszszekeverte céduláit, s bár nagy erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy folytathassa, végül feladja, és miután meghívta Havelt az Actor’s Studióba – ha esetleg nem tudna mit kezdeni a szabadidejével –, elköszön.

A fogadásra végül bejutottunk, amiben nagy szerepe lehetett annak, hogy a rengeteg fehér listás híresség nem jelent meg. Volt finom bor, remek sajtok, gyümölcsök és zöldségek... Lehetett beszélgetni Toni Morrisonnal és sok ismert helyi professzorral. Havel kétlépésnyire állt meg tőlem a feleségével, így láttam, hogy Dagmar később átvett egy csekket az árvízkárosultak javára. Lou Reed és Lourie Anderson előadtak, majd a társaság viszonylag hamar szétszéledt. S hogy a világ mily kicsiny, bizonyítva van, találkoztam ott egy csallóközivel is.

Ami a szerény megfigyelő magánérzéseit illeti: amikor Havelt cseh elnöknek titulálták, úgy érezte, ellopták az elnökét. Amikor a cseh zászlót látta lobogni az amerikai mellett, úgy érezte, ellopták a zászlaját. És amikor be kellett mutatkoznia a fogadáson ismeretlen amerikaiaknak, úgy érezte, hogy a hazáját lopták el tőle 1992-ben. Intellektuális elégedettségénél nagyobb volt szomorúsága.