Álmok és egerek a színen

Ezt a darabot nem lehet elrontani, mivel ez egy igazi színészdarab – ez élteti a pozsonyi Hviezdoslav Színház előadását is: az előtérben Ján Galovič és Robert RothJana Nemčoková felvételeA két nincstelen mezőgazdasági vándormunkás megrázó, általános társadalmi kérdéseket feszegető történetének üzenete hozzánk, magyarokhoz közvetlenül is szól, mert hiszen – ahogy Hazám című versében József Attila írja – „...kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”. Ebből a rengeteg emberből, aki utolsó pénzecskéjét hajójegyre költötte, hogy Amerikában próbáljon szerencsét, vajon hánynak adatott meg a boldogulás lehetősége? Vagy csak annyira jutottak, mint Gábor Andor Dollárpapája?

Mark Tawain, Jack London vagy esetünkben George Steinbeck kijárták az élet iskoláját, s nem kellett semmit se a fantáziájukra bízniuk. Steinbeck, mielőtt világhírű író lett, hosszú évekig dolgozott kétkezi munkásként. S bár pályáját romantikus írásokkal kezdte, nagy regényei, amelyek sorra cáfolják az amerikai álomról szőtt naiv és hazug elképzeléseket, mind-mind ízig-vérig realisták, sőt naturalisták.

Az Egerek és emberekről két meghatározó élményt őrzök. A nyolcvanas évek végén Kassán kettős szereposztásban adták Lennie-t. Az élete nagy lehetőségéhez jutó, s méltatlanul korán eltávozott László Géza, s az akkor még főiskolás Bocsárszky Attila első jelentős szerepe lett ez a nagydarab, nyulakat és egereket halálra simogató óriáscsecsemő, akit nevezhetnénk egyfajta amerikai antiálomhősnek is. Néhány évvel később Budapesten az akkor már szétesett Művész Színház helyén regnáló Thália Balikó Tamás rendezésében vette elő a darabot, s az utolsó pillanatig kétséges volt a bemutató, ugyanis az akkor rossz passzban lévő Balkay Géza két héttel a bemutató előtt adta vissza a szerepet. De jött Gáspár Sándor és Bubik Istvánnal szinte csodákat műveltek a teljesen lecsupaszított színpadon. Egyik vajdasági macsó haverom, aki talán akkor volt először és utoljára színházban, csak ennyit mondott kijövet: „Na, ez aztán nem semmi!” Ekkor jöttem rá, hogy ezt a darabot nem lehet elrontani, hisz ez egy igazi színészdarab.

És ez élteti a pozsonyi Hviezdoslav Színház előadását is. Ugyanis a rendező, Karol Spišák és a díszlettervező, Štefan Hudák nem igazán dolgoznak meg az előadás sikeréért. Egy favázas házbelsőt kapunk a színen, amely mellett, mögött színészi és díszletezői bejárások vannak, ami felettébb zavaró. Ahogy jó ötletnek tűnik a korabeli dzsesszimitáció is, de teljesen értelmetlen a zenekart behozni az előadásba, amely egy pillanatra sem tud annak szerves részévé válni.

Lennie az előadás elején egy hófehér pokrócot vesz elő, és abba csomagolja George-ot. El sem tudom képzelni, hogy honnan telt ilyen drága és patyolattiszta plédre, amikor a szereplők ruházata koszlott kockás ing és kopott farmernadrág. S ehhez jön még a tescós babkonzerv is.

Az Egerek és emberek két ember, George és Lennie története, akik álmaikat kergetik, s nem tudjuk, milyen viszonyban is élnek egymással. Szimbiózisban vagy a reménytelenül elveszésre ítélt, kissé félkegyelmű Lennie, aki mindig, mindenkit halálra simogat, parazitaként kapaszkodik a jobb sorsra érdemes George-ra? Ki tudja? Van egy álmom – idézhetnénk Martin Luther Kinget. Nekik is vannak, de ezek az álmok egy pillanatra sem tűnnek megvalósíthatónak, ezért legfeljebb szánni tudjuk őket.

A pozsonyi előadásban észrevétlenül nő fel a két főszereplő mellé az általában elhanyagolt mellékfigurának tartott Candy, aki élete nagy részét már leélte, munka közben megnyomorodott, s ezért meg-megtűrik. Csak rettenetesen öreg és büdös kutyáját rühellik. Ehelyett a színpadra behoznak egy igen helyes, tejeskávészínű keverékkutyát, amelyik majd a tapsrendnél is helyet követel magának. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy később Lennie plüsskiskutyát simogat halálra.)

Candy véletlenül kihallgatja George és Lennie beszélgetését, amikor szokásos napi álmaikat ismétlik el, s vevő lesz az álomra. De neki legalább pénze is van hozzá. Juraj Slezáček motyogós, csalódásaiból, életuntságából és álmaiból mesterien felépített Candyje az est igazi meglepetése, reveláció. Ondrej Kovaľ kétségbeesések és becsületesség, álmok és realitás határán vergődő George-a és Milan Bahul vigyorgó és mélyen szeretni- s egyúttal szánnivaló Lennie-je is erős alakítás. A többiek is becsületes mesteremberek, de sajnos, együttesen sem képesek ellensúlyozni a Robert Roth által alakított figurát, aki sokkal inkább nevetséges, mint félelmet keltő, s ezért azok a pillanatok, amelyek az előadás tartópilléreiként kellene, hogy funkcionáljanak, néha nevetségbe fulladnak.