Aki látta Hégli Dusan Hontalanítás című táncszínházi alkotását, valószínűleg nem gondolta, hogy egy trilógia első részét nézi, megbabonázva.
Allegro Molto Barbaro
Ez az előadás önmagában is megrázó, napokig, hetekig töprengésre késztető mű (volt, de reméljük, nemcsak volt, lesz is még, hiszen azóta nemzedékváltás történt a táncszínházban, és bizony jó lenne, ha ezt is bemutatnák az újak, az ifjabbak, és bizonyára sokan vannak még határon innen és túl, akik nem csak az évforduló miatt néznék meg – esetleg újra). Ehhez nem kellettek szavak. Ének, zene, tánc, a háttérben futó képek – elegendő volt ahhoz, hogy az is megértse, akinek semmi köze nem volt a kilakoltatáshoz, az úgynevezett lakosságcseréhez. Hogy az ember csak úgy fogja húszkilós csomagját, és menjen bár egykori hazájába, de a határok tologatása miatt mégis idegenbe, ahol se rokona, se ismerőse. És hagyjon itt mindent – gazdaságát, jószágait, házát, szülőföldjét. S hogy a kívülállóknak is világos legyen: csak dél-szlovákiai magyar népzene, néptánc, népviselet. Mégis általános érvényű: tessék tudomásul venni, hogy ez bárhol, bármikor megtörténhetett, és reménykedni, hogy többé soha, sehol nem fordul elő, és persze intő jel: vigyázat, ha nem így, abszolút így, de megtörténik. Emberek menekülnek a háború elől, hátizsákba pakolva minden vagyonkájuk.
Utána lehengerlő erővel érkezett a Finomhangolás. A családon belüli erőszak zenében, táncban megrendítő erővel elmesélve. Itt-ott már felszínre kerül, már nem titkolják a nők, honnan a kék folt a szemük alatt, miért a kisírt szempár, miért rándulnak össze, ha hangosabban szólnak hozzájuk. Végre már leveszik a kötényt, mely mindent elrejt.
A trilógia harmadik részének témája a szabadság. Az alkotói szabadság. De ez már nemcsak zenével (Bartók és az őt inspiráló népzene hangjaira), tánccal, hanem Parti Nagy Lajos ironikus szövegeivel. Tessék tudomásul venni, hogy időnként, helyenként bábuk voltunk, bábok vagyunk. És ezt tulajdonképpen meg is érdemeljük, ha nem teszünk semmit ellene. Ha a fentről érkező hangra (parancsszóra, mely kérésbe csomagolva adja elő magát) egyszerre mozdulunk, ráadásul pontosan úgy, ahogy megszabják. És az előadás után – mert alatta nincs időnk arra, hogy filozofáljunk, figyelni kell a táncot, hallgatni a zenét, nézni a diktatúrából közvetített képeket – azon töprengeni, vajon mi a szabadság. Kinek mit jelent ez a szó, ez a megfoghatatlan fogalom. A rabnak a börtönön kívüli világ, talán még akkor is, ha kint, a „szabad” levegőn a diktatúra uralkodik. Annak, aki diktatúrában él, a demokrácia. Nyolcvankilenc novemberében, a bársonyos forradalom tüntetőinek az uralkodó rendszer és a rendszer kiszolgálóinak megbuktatását, annak reményében, hogy új, más, szabad élet következik. Szabad élet, szabad madár, jaj de szép, ki szabadon jár. Járnék én is, ha járhatnék, ha magammal szabad lennék. Nem vagyok magammal szabad, kezemen, lábamon lakat – dudorássza az ember az előadás után, mert valószínű, hogy az ember addig nem szabad, amíg önmagával, önmagában nem szabad. S amíg önmagával, önmagában nem szabad, addig bármikor, bárkit kiszolgál. Egy rossz, embertelen, szolgaságban tartó rendszert, egy rabszolgatartóként uralkodó főnököt, aki kisistenként szól le a legfelső emeletről, ahol aranyozott trónon ül, s lehet ő bárki, mert arctalan – mint általában a hatalom.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.