Aki orvosi kezelésre szorul..., pokolra kell annak menni

Van annak már hat éve is, hogy egy éjszaka elkapott egy epegörcs. Másnap rohantam az orvoshoz, s arra kértem őt, utaljon be a kórházba. Azonnal meg akartam szabadulni a fájdalmat okozó epétől. Az orvos viszont ellenezte a műtétet, mondván, egy kis epegörcs igazán semmiség, pár napos diétával el fog múlni. Hanem a műtétet illetően úgy elriasztott, hogy azóta is messze elkerülöm a kórházakat. Először is azt mondta, hogy az egészségügy most (mondom, úgy hat évvel ezelőtt) van a legrosszabb helyzetben. Kész katasztrófa ez idő tájt kórházba menni! Aztán különféle rémtörténetekkel ecsetelte az állapotokat, hogy megértsem: jobb lesz, ha kivárom a kedvezőbb időket, s majd akkorra tervezem az epeműtétemet.

Nos, ha akkoriban volt az egészségügy a legrosszabb helyzetben, bár elég furcsa, azóta még roszszabba került. Aki orvosi kezelésre szorul, tudja, miről beszélek. S bár nem irigylem magukat az orvosokat és a többi egészségügyi dolgozót sem, az mégis végtelenül bosszant, amikor azt tapasztalom, hogy ha „figyelmesség” nélkül megyek az orvoshoz, öszszehasonlíthatatlanul rosszabb kezelést kapok, mint az, aki gondoskodott a hála anyagi kifejezéséről. Ilyenkor szokás azt mondani, hogy tisztelet a kivételnek, hiszen vannak önzetlen, odaadó és semmiképpen sem haszonleső orvosok is. Helyesbítek: akadnak ilyenek is. De ha számba veszem ismerőseim közül az orvosokat, azt látom, hogy a sok panasz, siránkozás ellenére nagyon is jól megy a soruk, s hiába állítják az ellenkezőjét, elvárják a páciensektől a hálapénzt. Ha le akarom venni e tény élét, esetleg azt mondom: nem várják el, de lelkesen fogadják a mellékes juttatást.

Nem vagyok a csúszópénz híve. Ha adni akarok, akkor inkább a hivatalosan meghirdetett gyűjtésekben veszek részt, mert úgy gondolom, azoknak sokkal nagyobb értelmük van, minthogy valakinek a privát zsebébe csúsztassuk a bankót. Csakhogy ez a meggyőződésem is alaposan megingott mostanában. Szakorvoshoz mentem, éppen betessékelt a nővér, amikor a doktornő asztalán megszólalt a telefon. Már meg is fordultam, hogy kimegyek, amíg telefonál, de rám szólt, hogy nyugodtan maradjak, foglaljak helyet, máris elintézi a telefont. A márisból majdnem húsz perc lett, s azalatt ilyen mondatok hangzottak el: „Ugyan, ne törődj vele, nem a te hibád, hogy az egészségügy így lerongyolódott! Majd szül helyette másikat. Pár hét alatt ki fogja heverni, majd meglátod. Különben is fiatal még, azt mondtad, alig múlt húszéves – nem maradt le semmiről. Te meg ne hibáztasd magad...” Aztán az osztály főorvosára terelődött a szó. Itt már piaci kofáké szintjére süllyedt a párbeszéd színvonala. Igaz, csak az egyik résztvevőjét hallottam, de jól el tudtam képzelni a másik szavait is. Az volt a csúcs, amikor a velem szemben ülő, időnként a cinkos tekintetével és gesztusaival a beszélgetésbe engem is beavató doktornő ezeket mondta a főnökéről: „Hát ehhez szólj valamit: a szponzori pénzen a szeretőjével ment el Brazíliába a kongresszusra! A szeretőjével, aki nem is szakmabeli. S a konferencia csak négy napig tartott, ők meg teljes két hétig maradtak...”

Akárhogy próbálom is szépíteni, megrendült a bizalmam abban az orvosban, aki egy csecsemő halála kapcsán azt mondja kollégájának, hogy az anya, aki elvesztette gyermekét, majd szül helyette másikat. Mert rettenetes csapás egy anya számára, ha a kilenc hónapon át a testében hordott magzat, akinek a világra jöttét alig várja, meghal szülés után. Ha egy orvos így áll hozzá az ilyen sorscsapáshoz, s ezt a nézetét egy páciense jelenlétében hangoztatja, akkor ez a páciense csak abban bízik, hogy ott, a szülészeten a gyermekét sirató anyával azért tapintatosabb az egészségügyi személyzet. S ha közben még azt is megtudom, hogy a főorvos úr szponzori pénzen kirándult egy jót a babájával, ne csodálkozzanak, hogy az orvostársadalomról kialakult amúgy is csorba kép szilánkokra törik előttem. S már az a néhány tisztességes orvos sem tudja a cserepeket összeszedegetni.