Aki istent csinált – opera egyiptomi nyelven

Opera egyiptomi, akkád és arameus nyelven? Képtelenségnek hangzik, mégsem lehetetlen vállalkozás. Philip Glasst a kortárs operamuzsika iránt érdeklődőknek aligha kell bemutatni, hiszen egyike azon kortárs zeneköltőknek, akiket valóságos kultusz övez, s akik képesek szélsőségesen differenciálni a potenciális közönséget. Az Akhnaten című három felvonásos opera gyakorlatilag betetőzése annak a portréopera-trilógiának, melynek első része (Einstein on the Beach, 1979) Einstennek, a másik része pedig (Satyagraha, 1979) Gandhinak állít emléket. A klasszikus cselekményközpontú, dramaturgiailag hagyományos felépítésű operát Glass elvetette, helyette az úgynevezett szeriális zene ragyogóan kikristályosított hármashangzat-fürtjeit egy-egy létszituáció felvillantására használta, s a variáció és a permutációk elvei szerint alkotta meg munkáit. Az Einstein-portré például négyórás darab, melyben egyetlen szoprán mellett csupán egy kisebb kart szerepeltet, mely pusztán számokat énekel, és tulajdonképpen csak szolmizál, afféle speciális szolfézsleckét ad. A szanszkrit nyelvű Satyagraha és az egyiptomi, az akkád, a héber arameus (és angol) nyelven énekelt Akhnaten viszonylag konzervatívabb darabok.

A műben Akhnaton fáraó életútját kísérhetjük figyelemmel (magyarul Nemes Nagy Ágnes ragyogó versciklusának nyomán inkább Ekhnáton néven ismert, de a történészek Ehnatonként is írják), akinek tulajdonképpeni életcélját a már említett költőnő nyomán így fogalmazhatjuk meg: „Egy istent kellene csinálnom, / ki üljön fent és látva lásson.” Akhnaton ragyogó költőként is ismert, ún. Aton-himusza (Naphimnusz) az operában is elhangzik. A napkultusz, azaz Aton isten államilag előírt és kötelező kultusza mintegy maga után vonta a korábbi birodalmi isten, Amon kultuszának felszámolását. Glass a metamorfózisokat jeleníti meg: a vallás megváltoztatását, illetve az új fáraói név felöltését (Akhnaton neve eredetileg IV. Amenhotep volt). Az operát gyakorlatilag az írnok meséli el, az ő személyében áll össze cselekménynyé a történések sora: a látszatra sokfelé vezető szálak szinte az időn túlra kúsznak, hiszen pl. az utolsó felvonás harmadik jelenetében, mely a Romok címet viseli, a színen egy turistacsoport vonul át a városon, s a történelmi színtér, az új főváros (Ahet-Aton) egyszeriben egy útikönyv célállomásává, Tell-el-Amarnává változik. A történelem viszont nem feledhető, nem írható át, a zárójelenetben rendkívüli intenzitású, szinte wagneri ünnepélyességgel vonulnak a holt romok közt a holtak árnyai. „A horizont kettős kapuja kitárul” – így kezdődik az opera, mely bámulatos energiákat felszabadítva, minimális eszközökkel, a zenei minimalizmus felerősített intenzitásával juttatja érvényre a szöveg és a zene, illetve az egzotikus nyelvek költői egységét. III. Amenhotep gyászmenetével kezdetét veszi Akhnaten uralma, s innentől fogva Glass a meggyökerezett szakralitás irányából a teremtődő szakralitás irányába nyit utat. A fáraót Paul Esswood kontratenor énekli bámulatos rugalmassággal és kifejezőerővel, mely különösképpen érvényesül a Nefretitit alakító Milagro Vargas érzéki altjával és a Tye királynőt alakító Melinda Liebermann barátságos szopránjával szembeállítva az első felvonás zárójelenetében.

A látványosra nagyított minimalista motívumvariálás kivált alkalmas a fáraó családjának intim megjelenítésére: a harmadik felvonás nyitóképe (A család) feledhetetlen: a palotában a fáraót, a feleségét és hat lányukat (három szoprán, három alt), odakünn pedig a tömeget, a katonákat, a felszámolt Amon-kultusz kiközösített papjait és az írnokot halljuk. Ez a jelenet készíti elő a bukás képeit, az erőszak diadalát, melyet sűrítve foglal magába Amon főpapjának, Horemhabnak (Tero Hannula) akkád nyelven énekelt dala látványos kórussal. Az Akhnaten kétségkívül Philip Glass sokszólamú, a filmzenétől a Ginsberg-megzenésítéseken, Kafka-kommentárokon, szimfóniákon, operákon túl a balettig terjedő életművének egyik legjobb darabja. Roppant összegzés és szilárd kompozíció, noha minden egyes eleme fragmentumokra, versrészletekre, a halottaskönyv szövegmorzsáira, útikönyvfoszlányokra stb. épül, ám ezek a fragmentumok fraktálszerűen viselkednek: minden egyes részegységben ott az egész maga, sőt, minden egyes részecske maga a kicsinyített egész.

A közelmúltban kiadott CD a zeneszerző életműsorozatának egyik darabja. A Stuttgarti Állami Opera zenekarát és kórusát Dennis Russel Davies vezényli.

(Philip Glass: Akhnaten, Sony Music Entertainment, 2003, 2CD).