Ahova a történelem járt fürödni

A szerző felvételeMunkája félig dokumentum-, félig játékfilm a kassai uszodáról, ahová – az alcím szerint – a történelem járt fürödni. Archív felvételek keverednek az egykori szereplők által rekonstruált jelenetekkel. A szereplők tulajdonképpen eljátsszák a saját történetüket.

Mivel az egyik kategóriába sem fért bele a filmem, kitaláltam neki egy harmadikat. Ez nem játékfilm, hanem „játékos film”. Tetszik Jan Gogola cseh rendezőkollégám „dokumentális film” meghatározása is, mert hús-vér emberek igaz történetét forgattuk le úgy, ahogyan azt ők mentálisan elraktározták magukban. Tudatosan választottam azt a megoldást, hogy a szereplőket szinte amatőr színészekként kezeljük. Nem véletlen például, hogy két meglett emberből két rosszcsont gyerekek válik, amikor elmesélik, milyen turpisságokat követtek el annak idején a strandon. Nem tudtam, sikerül-e őket rávenni, hogy gumimatracon evezve fröcsköljék egymást a medencében. Ugyancsak nem tudtam, hogy a nyolcvankét éves nagymamám hajlandó lesz-e fürdőruhára vetkőzni a kamera előtt, vagy hogy a hadiözvegy hajlandó lesz-e szemlét tartani a napozó férfiak között, hogy keressen egy, a férjére emlékeztető „stramm embert”. Volt egy B forgatókönyv is arra az esetre, ha a szereplők visszautasították volna az ötleteimet, de szerencsére mindannyian vették a lapot.

Hogyan reagált a közönség erre a furcsa, merész humorra? Például arra, amikor a mikrobiológus azt magyarázza, hogy a medence vizében élő organizmusok közül csak a legerősebbek, a legéletképesebbek maradhatnak meg, majd egy néni elmeséli, hogyan válogatták ki a zsidó haláltáborban a „munkaképteleneket”.

Már az első vetítéseken is kedvezően reagáltak. Nem én vagyok az egyetlen, aki így csinálja a filmjeit, ezért a tájékozott nézőket talán nem is érte váratlanul, amit láttak. Úgy érzem, lejött a vászonról, hogy szerettem azokat az embereket, „akikből viccet csináltam”, és csak addig merészkedtem a „pofátlankodásban”, ameddig engedték. A komoly, szomorú, megrázó történeteket is úgy igyekeztem megközelíteni, hogy egy kis optimizmust csempésszek beléjük. Hiszen örömteli tény, hogy az a bizonyos néni túlélte a koncentrációs tábort, és máig egészségben él. Bevallom, ez egy nagyon önző film. Nem gondoltam, hogy valaha is mozihálózatba kerül, azt hittem, egyszer-kétszer lemegy a tévében, és kész. Ezért nagyon szabadnak éreztem magam munka közben. Talán ezt érezték meg a szereplők. Hogy egyenrangú társként alkotunk valamit.

Fontos megemlíteni, hogy ez részben egy családtörténet, nagyapja emlékére készítette, és a huszadik század történelmét saját családja életén keresztül is megmutatja. Mennyire akarta központba helyezni őket?

Minden, ami a családunkban fontos, benne van a filmben. A majdani „nagyközönségre” csak annyira gondoltam, hogy számukra is érthető legyen a történet. Az ismeretlen mozinézőre ugyanúgy gondoltam, mint arra, hogy a húgom fogja megnézni a filmet.

A másik meglepő dolog, hogy egy szlovák-cseh koprodukcióban készült film háromnegyede magyar nyelvű, és csak a fennmaradó részben beszélnek szlovákul. Nem tartott attól, hogy a közönség nem lesz hajlandó feliratokat olvasni?

Ilyen bunkók nem járnak filmklubba! Oda eleve az intelligensebbje jár. Kassa többnyelvű város, itt ez mindig is természetes volt. A mi családunkban sem csinált soha senki problémát a kétnyelvűségből. A szereplők közül például a nagymamám is tud szlovákul, de nem az az anyanyelve. Miért kellene hát erőszakoskodnom, miért ne hagyjam, hogy a közreműködők közül mindenki azon a nyelven beszéljen, amelyiken a legjobban ki tudja fejezni magát? Egyik előző filmemet rutén vidéken forgattam, és a szereplők eleinte igyekeztek irodalmi szlováksággal beszélni. Aztán be-becsúsztak a tájszavak, az egész nagyon feszült és természetellenes volt. Akkor voltam csak elégedett velük, amikor ruténul, a saját dialektusukban szólaltak meg.

Melyik fesztiváldíjra a legbüszkébb?

A Mediawave nagydíjának jobban örültem, mint az amerikai vagy az izraeli fesztiváldíjnak, mert jobban tetszettek az ott bemutatott versenyfilmek és e győri rendezvény hangulata is. A legbüszkébb talán a hazai Febiofest fődíjára vagyok, ezt ugyanis nem egy öttagú zsűri, hanem száz kritikus és újságíró ítéli oda. Nos, a dokumentumfilmek kategóriájában legtöbben a 66 szezonra szavaztak. Az amerikai Syracuse városában rendezett fesztivál azért volt érdekes, mert az ottani egyetemen külkapcsolatokat tanítanak, és azok a fiatalok nagyon ismerik Kelet-Európát. Olyan jeleneteken nevettek, amelyekről azt hittem, csak az itteniek érthetik őket. Szó esik például a dédapámról, aki Nagybányán az Osztrák– Magyar Monarchia hivatalnoka volt, és légcsőproblémáira hivatkozva kérte az áthelyezését egy tengerparti városba. Tévedésből azonban Kassára helyezték, így került a családunk a városba. Ennél a résznél külföldön másutt nem reagál a közönség, Amerikában azonban sokan felnevettek. Úgy látszik, tudják, hol fekszik Kassa. Onnan egyébként a legjobb európai filmnek járó díjat hoztam el.

Hány dokumentumfilm készül Szlovákiában évente, és mekkora a műfaj hazai presztízse?

Az első kérdésre nehéz válaszolni, mert a 66 szezon is négy évig készült. Jelenleg három készülő dokumentumfilmről tudok, az egyik témát nagyon irigylem Jaro Vojtek barátomtól. Ő a kettészakított faluval, Nagyszelmenccel foglalkozik. A presztízst illetően sokat javult a helyzet, mert a világban eddig csak a dokumentumfilmek és az animációs filmek hoztak elismerést Szlovákiának. A nagyközönség is sokkal több dokumentumfilmet és sokkal jobbakat láthat a tévében, mint régebben. Jobban is érdekli ez a műfaj a hazai nézőt. Talán azért, mert már torkig vannak a kimódolt, egy kaptafára készülő, sémákból építkező nagyjátékfilmekkel.