Ahol pálmára fut a vadrózsa

Grüezi! – üdvözlik egymást a svájciak. Én ezzel a kis kötettel köszönteném őket, mert benne a jó nap, a fényes nap, a tartalmas nap, plusz egy baráti ölelés. Finom, kellemes, bizsergető ölelés.

Van Csehy, a költő. Csehy, a műfordító. Csehy, az irodalomtörténész. Csehy, a kritikus. Csehy, az egyetemi tanár. Ez így együtt öt Csehy egy személyben. Nem kevés. Ehhez jön a többi Csehy. A zeneértő. A művészettörténész. Az idegenvezető. De még ez utóbbi minőségben is „többirányú”. Ez évi nagy dobása ugyanis nem pusztán útikalauzként remekmű – az érzékek birodalmában is bátran, tabukat döntögetve vezeti végig olvasóját.

Kunstreisen, határozza meg könyve műfaját a szerző. Művészet és utazás. Művészi utazás? Az utazás művészete? Benne van a szóban ez is, az is. „Nyelvi titániumötvözet”, brillírozik rögtön az első oldalon, majd írói gyémántkeretbe foglalja féléves svájci ösztöndíjának köszönhető élményeit.

Nem jártam még Svájcban. Bevallom, nem is szerepelt a következő évekre kitűzött úti céljaim között. Meg is kapaszkodom rögtön Máraiban: „A tiszta, pormentes svájci levegőből hiányzik valami: talán a Szent Nyugtalanság, az örök ózon.” Az is tetszik, amit Kosztolányiról olvasok a könyvben, aki azt mondta: szívesen lenne beteg Svájcban, s örömmel halna meg itt, csak élni élhessen máshol. Pedig már tudjuk: „Svájc importálja a világ agyát…” És mégsem! Engem személy szerint mégsem Svájc vonz eszeveszettül. Nekem más kell. Az a bizonyos „szent nyugtalanság”, amely belobbantja az agyat és pezsgőtablettája a vérnek.

Ez a nem egész kétszázötven oldal most mégis nagyon erős hatással volt rám. Elhúztak előttem egy leheletfinom tüllfüggönyt. Olyat láttam, olyat kaptam, olyan valamire éreztem rá, ami eddig láthatatlan és érzékelhetetlen volt előttem.

Csehy, a mágus? A Thomas Mann-i varázsló? Igen. Ő húzta el előttem Svájccal kapcsolatos előítéletem tüllfüggönyét. Hiszen ezen a pontján a világnak „Órákig utazhatsz a föld belében, megkékülhet a lábad Európa tetején. Karneváli gúnyát ölthetsz Bázelben, vagy bevállalhatsz egy naked hikingot Appenzellben. Pálmára fut a vadrózsa, cirbolyafenyők alatt sziklakoporsókban raktározott halottakat emészt a föld. Szikrázó bérc zabálja a napfényt, puritán templomban a fű, a bankfiókokban a titokban elnassolt csokoládé, üstökben a folyékony sajt, széfekben a biztonság illata. Itt sosem vagy kisebbségi: nem ismerik ezt az érzést, mert nincs többség. Egy világ vagy a többi között: nem érdektelen, de nem is érdekesebb, mint más. Potenciális, beépítésre alkalmas vagy alkalmatlan szívbillentyű. Hivatalosan négy, valójában megszámlálhatatlan génmutációjú nyelvbe szeretsz bele, és idővel már az sem lep meg, ha pár szál havasi gyopár nő a szíveden (letépése magas pénzbírságot von maga után).” 

Érkezhet ide az ember mezei turistaként is. Csehy Zoltánt nem kisebb írótársa ajánlotta be, mint Esterházy Péter, aki úgy vélte jónak, tapasztalja meg ő is az ország különös csendjét. Sajnálom, hogy már nem olvashatja pártfogoltja pompás meglátásait, páratlan svájci élményeit. Ha élne, büszkén fogná két kezében széles látókörű írótársa színes jegyzetfüzérét. Komolyzenei koncertekre, kiállításokra, operaelőadásokra, kávés-kiflis matinékra, kirándulásokra hív bennünket a szerző. Rajongva ad hírt kedvenc szerzőiről, vagy éppen krisnás lányok könnyű táncáról a zürichi tónál, szélhozta magok virágzó tavaszáról (értsd: egy vármúzeumi migránskiállításról), Wagnerről és Thomas Mannról, Ludwig von Hoffmannról. Keresem a neten ez utóbbi kékben pompázó fürdőzőit A forrás című képén, és el is veszek szépen a festő ábrándjai között. Aztán Chagall túlvilágra nyíló üvegablakait, majd a dél-afrikai Zanele Muholi elképesztő fekete-fehér portréit nézegetem hosszasan. Hét percet találok Andy Warhol Blow Job című, 1964-es művészfilmjéből a világhálón, és magamban konstatálom, hogy igen, itt pontosan az történik, amit Csehy sejt, pedig csak egy közeli arcot látunk egy bőrdzseki gallérjának félkeretében. 

Izgalmas, de még inkább izgató kalandozás ez egy remek útitárs közelségével. Intim túra művészetbe, esztétikába, filmbe, zenébe, festészetbe és nem kevés erotikába csomagolva. Pár példa: konszolidált est a bosnyák irodalomról. Vacsora egy olasz étteremben. Mezei gyorstalpaló. Bolhapiac migráns magyarokkal. Soletta soknyelvű irodalmi fesztiválja. Wagner-múzeum Luzernben. Lugano, egy sarki könyvesbolt Máraival, a két Péterrel, Esterházyval és Nádassal, de van Molnár Ferenc is Pál utcai fiúkkal és Szabó Magda Az ajtóval. Badeplatz Choller Zugersee. A strand. A fekete férfi és a három nő. Plusz ő, aki élvezi a napot, de a történet végére összezsugorodik. Állni lenne jó mellette. Még akkor is, ha Svájcban minden egy perc alatt elmúlik. Ezt már nem Csehy állítja, hanem a fia. Utazunk tovább. Soglio, Bregaglia, Maloja, Chiarema, Castasegna, Lausanne, Ascona, Schlieren. Nem egy világ körüli út. „Csak” Svájc, ahol bővizű források kéjlabirintusokba futnak. Aztán utazunk tovább Sargans felől Zürichig, vonaton. Ahány megálló, annyiféle kék. Rézszulfátkék, ismerem. Akvamarinkék, megvan. Anilinkék, az milyen is? Párizsi kék, hordom. Mária-kék, hát persze! Tengerészkék, naná!

Itt az utolsó két mondat a könyvből: „Szerencsére felületes ember vagyok: örömmel jöttem, örömmel megyek, ez az én sekélyes életfilozófiám, többre most nem telik. Adiö.”

Nem búcsúzom. Visz a vonat. Vigyen csak. Nem tudok leszállni róla. Már nem is akarok. Grüezi, Svájc!