Ahol mindenkinek igaza van

Milyen indulatok szunnyad-nak a felszín alatt egy isten háta mögötti amerikai kis-városban? Kiválthat-e negatív reakciókat az emberekből az anyai kétségbeesés? Lehet-e egy búcsúlevél vicces? Meg-változhat-e egy rasszista rendőr gondolkodása? Mi szerepelhet egy bérelt hirde-tési felületen? Erről szól Martin McDonagh Oscar-esélyes drámája.

A Három óriásplakát Ebbing határában című, négy Aranyglóbuszt begyűjtő film szereplői pár nappal ezelőtt taroltak a hollywoodi színészcéh díjkiosztóján is, ami az Oscar előtt kifejezetten jó előjel. Annál is inkább, mivel ebben a produkcióban mindenki – a egyjelenetes mellékszereplőket is beleértve – díjat érdemelne. Ritkán látni ilyen precízen kidolgozott, bátor, intelligens, gondolkodásra serkentő filmet, amelyben a beállítások, a világítás, a színészi játék teljes összhangban van a mondanivalóval, és minden egyes jelenet logikusan épül egymásra. A düh, a kétségbeesés és az ezek által gerjesztett agresszió növekedése arra készteti a nézőt, hogy beleképzelje magát a szereplők helyzetébe, azaz ne csak hátradőlve szórakozzon két órán át.

Adott egy igazságra, illetve inkább bosszúra szomjazó édesanya (Frances McDormand), akinek a lányát megerőszakolták és megölték, de a rendőrség hét hónapja nem találja a gyilkost. A türelmetlen asszony három óriásplakáton üzen a helyi rendőrfőnöknek (Woody Harrelson), aki közkedvelt figura a városban, és gyógyíthatatlan rákos. Mindenki tudja, hogy pár hónapja van hátra. Ezért a közvélemény (a jámbor paptól a szadista fogorvosig) az anya ellen fordul, aki konokul ragaszkodik a plakátjaihoz, és ezáltal veszélyes erőszakspirált indít el a városkában. A fordulatos történetből ennél többet nem is árulunk el.

Frances McDormand már a pillantásával gyilkolni tud, hát még, ha megszólal. A film közepére időzített éttermi jelenetben például úgy ragad meg egy borosüveget, hogy átvigye a 19 éves szeretőjével vacsorázó exférje asztalához, hogy mindenkiben megfagy a vér. Addig persze történik egy s más, amiből sejtjük, hogy simán fejbe vághatja a férfit az üveggel – a rendező, Martin McDonagh mindent szépen felvezet, indokol, aláhúz, ami az egyébként nem túl összetett karakterek jelleméhez hozzátartozik, és amiből későbbi cselekedeteikre következhetünk. Ha mégis másképp alakulnak a dolgok, az nyomatékos jelzés arra nézve, hogy az emberi természet megfejhetetlen, és egészen váratlan ingerek befolyásolhatják döntéseinket.

Persze az előzmények is fontosak, például az anya-lány viszony, az anya-fiú viszony (két szereplő esetében is), a kollégák közötti munka- és emberi kapcsolatok, a másság elfogadásának nehézségei, a hatalom kínálta lehetőségek és a velük való (vissza)élés, a hagyományos férfi és női szerepek kifordulása, az ellenség és a szövetséges fogalmának viszonylagossága stb. És persze a város szája, „ami” ez esetben kulcsfontosságú tényező. „A harag még nagyobb haragot szül” – mondja ki ezt a falvédő-közhelyet az egyik szereplő, és rögtön elkezd hangosan töprengni, hol olvasta ezt: egy könyvjelzőn vagy esetleg magában a könyvben? Hát, az a könyv nem lehetett túl eredeti – válaszolja a másik szereplő. Egy pattanásig feszült szituációban hangzik el ez a rövid adok-kapok, amitől abszurd humorral telik meg a jelenet. Sok ilyen szituáció van a filmben, a párbeszédek remekül sikerültek (a forgatókönyvet is Martin McDonagh írta), olyasféle kifinomult humorral van dolgunk, mint annak idején a Fargóban, ahol megismertük Frances McDormandot.

A rendező az első fél órában ravasz filmes eszközökkel elhiteti velünk, hogy jól ismerjük a felvázolt archetípusokat, aztán később lépten-nyomon bebizonyítja, hogy mégsem. Mert ezeket a fordulatokat nem tudjuk megjósolni. És nem találunk egyértelműen pozitív hőst sem a filmben, mert senki sem szimplán fekete vagy fehér. Minden néző azzal a szereplővel kezd el szimpatizálni, akit a legközelebb érez magához, akinek igazat ad. Hogy aztán a végén átértékeljen szinte mindent, mint a bunkó Dixon rendőr, akit Sam Rockwell formál meg zseniálisan.

Martin McDonagh nagy lélekbúvár, már ünnepelt színházi rendező és drámaíró korában is a végletek érdekelték, gyakran találkozott nála a filozófia és az alpáriság. Tíz évvel ezelőtt az Erőszakikban (In Bruges) tökélyre vitte ezt a fajta sokkolást, aztán a Hét pszichopata és a Si-cu című filmje kicsit sekélyesebbre sikeredett. Most viszont már biztos kézzel, meggyőzően mutatja, hogy ha a gyűlölet eszkalálódik, bármi megtörténhet – és meg is történik.