A zsebemben van egy vadgeszten

Mesterházi Mónika meglehetősen ritkán jelentkező, halk szavú költőink közé tartozik. Versvilágát alapvetően határozza meg a létszorongatottság nyomasztó érzése, az emberi kapcsolatok analitikus boncolásának folytonosan előtörő igénye. A hétköznapok apró-cseprő dolgai mögött észrevett, leleplezett bölcselet számára azonban szinte mindig csak nyelvi konstrukció, és minduntalan az ürességbe vagy a jelentéses csöndbe vezet át: „Kavics süllyed a víz felszíne alá. / Nincs nyugtalanság, hogy felszínre űzze.” Mesterházi költészete patikamérlegen kimért szavak szövedéke: takarékosságában impozáns líra, mint Nemes Nagy Ágnesé vagy Pilinszkyé, illetve a kötetben többször is megidézett mesteré, Géher Istváné.

A vers maga az emlékezet mechanizmusait a táj eróziójához hasonlítva hozza felszínre: „A homokkő, mint a költők agya, csupa / rejtélyesen összefüggő emlékdarab.” A létezés helye, a táj tere így válik fokozatosan a psziché tökéletes pontossággal elkészíthetetlen és mások számára mindig rejtélyes maradó térképévé. Mesterházi költészetének egyik legizgalmasabb eleme és technikája, ahogy ötvözni képes a tárgyi valóságot a hozzárendelt vagy egyenes szubjektum létélményével: „A zsebemben van egy vadgesztenye. / Szorongatom. Tanul szo?ron?gani.” Ez a kettős játék minden vershez hozzárendel egy objektív, távolságtartó, hűvös tekintetet és egy belülről, az intimitás legközepéből kitekintő arcot is. Ez a kettős játék szintezi is a szövegvilágot: a Rilke felől érkező befogadó analitikus precizitása az alanyi kitárulkozásra áhítozó őszinte?ség?igényű olvasó csodálatos és szinte példátlan módon nagy valószínűséggel ugyanott találkozik.

A kötet címe (Sors bona) Zrínyire utal, a jeles barokk költő jelmondatára: a nihil aliud azonban elmarad. Ez a beszédes hiány, ez a végigmondatlanság, ez a csonkolásos megidézés éppen a vezéreszme hiányára látszik utalni. Minden más van, csak jó szerencse nincs: de a hajó már elindult, a szirének éneke zeng a távolból, hív és csábít az ismeretlen, „És csak a vers próbál elszabadulni, ha tud.” De „mért bolyong, akinek van otthona?” – kérdezi az Ének című költemény utolsó sora. Az önként vállalt Odüsszeia a költőlét univerzális, fokozatosan leépített metaforarendszerévé emelkedve hatja át a kötet verseit.

A shakespeare-i szonett iránti vonzódás folytán a zeneiség ellensúlyként jelenik meg, s teremt számos esetben értelmezési bázist az olvasó számára: „Bezárt a színház, és ott a helye / e képes nyelvnek is” – vallja a metaforikus hagyományról a költő. A líra tétje immár a képtelen nyelv kifejezőképessé tétele, noha „a semmit akarni kevésbé nehéz”, és „a költészet nem szomorú vasárnap, / csak kitartott, pontos hétköznapok”. A nagy metaforarendszerek leépítését elvégző, a legtöbb esetben hatványozottan finom nyelvezet kínálja e líra talán legjobb teljesítményeit, de buktatóit is.

A humor is olykor-olykor megjelenik és túlnő az irónián: erre kitűnő példa a Morgenstern-dal filozófiai megfontolásokat rejtő látszatkönnyedsége: „még nem álmos az elme / de már elmos az álom / se életem nem élem / se halam nem halálom”. A dalszerű dúdolás keresetlen egyszerűsége szintén gyakorta válik a kötet meghatározó hangmegütésévé egy-egy szakaszon belül.

A negyedik könyvével jelentkező „Mesterházi Mónika ma kétségkívül egyike a legjobbak?nak” – írja Ferencz Győző. És igaza van.

(Mesterházi Mónika: Sors bona. Válogatott és új versek, Bp., Osiris, 2007.)