A vérrel telt valóság

Pier Paolo Pasolini válogatott munkái című sorozatának (Amado mio, Tisztátalan cselekedet, Utcakölykök, Forgatókönyvek – Mamma Róma, Máté evangéliuma, Médeia – Korom vallomása) ötödik köteteként nemrég jelentette meg a pozsonyi Kalligram. „Ilyen könyveket már nem írnak – állítja Emanuele Trevi, az olasz irodalom és művészetkritika jeles alakja. – Mintha nemcsak egy másik korból, hanem egy másik dimenzióból jött volna elő a regény.” A monstrum, amelyet szerzője ötvenévesen, 1972 tavaszán-nyarán kezdett el írni, s vázlatos cselekményét röpke egy óra alatt papírra vetette. Pasolini szándéka szerint ez lett volna a Nagy Mű, amelyben mindent a világ elé akart tárni, amit az olasz társadalomról, annak sokszínűségéről, az olasz kultúráról és kora viszszásságairól tudott. „Nem realista nagyregény, nem Emberi színjáték volt a terv, hanem egy erősen személyes, az olvasó és az író közötti távolságot áthidalni kívánó szöveg, nem tükör akar lenni, hanem mikrofon – vélekedik Puskás István, a sorozat szerkesztője. – De nem akart, nem tudott az Isteni színjátékhoz hasonlatos nagy építmény sem lenni, sokkal inkább különféle nyelvek, stílusok, műfajok és epizódok alkotta labirintus: épp olyan bonyolult, összetett és kaotikus, mint a huszadik századi ember világa.”A Nagy Mű teljes egészében nem készült, nem készülhetett el. Pasolini váratlan halála nem engedte, hogy végigíródjon. A vállalkozás mindörökre befejezetlen maradt. A világ kusza hálózatának képe azonban így még kontrasztosabb. A meglévő fejezetekben Pasolini nemcsak a hatvanas-hetvenes évek olaszországi politikai és gazdasági ügyeit leplezi le, a saját életébe is betekintést ad, sőt halálának szörnyű körülményeit is mintha előre látná. Okkal merülhet fel az olvasóban az a gondolat is, hogy Pasolini tragikus halála és a készülő regény között valamiféle kapcsolat lehet, hogy valakik valami miatt nem akarták, hogy ez a könyv megszülessen. „Az Olaj a háború utáni olasz történelem egyik legfontosabb, legelevenebb rejtélyének, Pier Paolo Pasolini máig tisztázatlan halálának részét képezi – állapítja meg az Utószóban Puskás István, a kötet remek fordítója. Majd hozzáteszi: – Tudjuk jól, a skandalum, a borzalom sajnálatos módon jót tesz egy személy ismertségének, a tragikus halál pedig nagyban hozzájárul a kultusz kialakulásához és annak továbbéléséhez, s mint megannyi más esetben, Pasolini kapcsán is az történik, hogy a borzongás segíti életben tartani, a feledéstől megóvni magát az életművet.” Az Olaj Pasolini életművének utolsó darabja. „Ez egy regény, de nem úgy van megírva, mint egy igazi regény – közli jó barátjának, Alberto Moraviának írott levelében Pasolini –, nyelve inkább esszényelv, amilyet egyes újságcikkek írásakor szoktak használni, recenziókhoz, magánlevelekben vagy a költészetben is.” Két Carlo a hőse a történetnek. Carlo Valetti mérnök és a „mása”, a „második” Carlo, aki Karl. Kellemes, sőt megszokott helyzet ez a megkettőződés. Más életet él a mérnök, és egészen mást a duplikátuma. „Második” Carlo ugyanis nővé változik, és azonnal megtesz mindent, hogy megélhesse, megtapasztalhassa női állapotát. Olaszországi megjelenésének évében, 1992-ben az Olaj ezzel a fejezettel keltett óriási botrányt. A Mező a Casilinán című fejezettel, amelyben a „nő” húsz fiút vesz magának, hogy átadhassa testét egy szakrális, vadul lüktető éjszakának, amelyben végig a „megadás”, az alávetettség extázisában ég. Emanuele Trevi szerint a regénynek ez a néhány lapja az olasz próza remeke. És valóban. Ahogy a mezőt, a félreeső, üres területet láttatja, ahogy a nyári füvek bódító illatát érezteti, az valóban maga az univerzum. Harminchat oldalon egy Pasolini-filmbe illő éjszaka története, egy olyan éjszakáé, amelyen összeér a föld és az ég, az ünnep és a gyász, a pokoli és az isteni, a szentség és az „egyedüli valóság”. Egyetlen kötetet ígér még a Kalligram Pasolini-sorozata. A Forgatókönyvek II.-t. A Dekameron, a Canterbury mesék, Az Ezeregyéjszaka virága szövegét. Az Olajat ígéreten felül kaptuk. Molto grazie.