A velünk élő Trianon

Ez a két nem éppen tudományos igényű megállapítás is jelzi azt a lehetetlen vállalkozást, ha valaki újat kíván leírni a témával kapcsolatban, hiszen Trianonról mindent és annak a fordítottját is leírták már. Például azt is, hogy Trianon nem más, mint a velünk élő történelem. Közhely, de tulajdonképpen igaz, hiszen szinte nincs olyan nap, amely valamilyen módon ne szembesítene bennünket kisebbségi helyzetünkkel. S persze azon kívül, hogy Trianon ott van a mindennapok diskurzusában, ott a politikában is, hiszen tájainkon nemigen akad olyan valamirevaló politikus, aki – ha pillanatnyi érdekei úgy kívánják – ne volna kapható arra, hogy kimondja a „nagy igazságot” Trianonról.
Vissza azonban a politikától a történelemhez. Hogy is áll jelenleg Trianon a történetírásban? Vajon mindent tudunk már arról, amit ez a „bűvös” szó magába foglal? A gond ott van, hogy Trianon fogalma alatt rendkívül széles problémakörrel kell szembenéznie a történésznek – már-már az egyén lehetőségeit túlnövő problémával. Hiszen Trianon értelmezése nem képzelhető el a történeti Magyarország dualizmus kori viszonyainak és politikájának vizsgálata, a Magyarországon élő nemzetiségek törekvéseinek ismerete, de egyben a korabeli szomszédos országok (Szerbia, Románia, Oroszország stb.) törekvéseinek figyelembevétele nélkül. S akkor még ott vannak a nagyhatalmi szempontok, az első világháború végén kialakult helyzet és a győztes hatalmak elképzelései, és magának a háborút lezáró békekonferenciának a működése. De a tudomány számára Trianonhoz ma már éppúgy hozzátartozik a békediktátum fogadtatásának, recepciójának, máig tartó értelmezésének a problémája is. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen komplexumból még mindig van mit kutatni és főleg a nyilvánosság elé tárni.
Nem csoda, hogy a trianoni problémakörrel foglalkozó történeti irodalom már-már áttekinthetetlennek tűnik, bár az érdemi és a tudományos megismerés szempontjából mérföldkőnek számító munkák száma igencsak kevés. Ennek egyik oka a tudomány megkésett reakciója, hiszen a két háború közötti korszak irredentizmussal átfűtött időszaka sem Magyarországon, sem az utódállamokban nem kedvezett a tárgyilagos és tudományos igényű megközelítéseknek, mint ahogy a második világháború és a sztálinista időszak diktatúrája sem. Így a magyar történeti irodalomban csupán a hatvanas évek hozta meg az áttörést, amikor L. Nagy Zsuzsa tollából az első olyan munka (A párizsi békekonferencia és Magyarország) napvilágot látott, amely a levéltári forrásokra alapozva ábrázolta a trianoni kérdéskört. A következő meghatározó munka ismét csak egy hölgy, Ormos Mária nevéhez köthető, aki Pádovától Trianonig címmel jelentette meg 1983-ban azt a Trianon-könyvet, amely a főleg francia diplomáciai forrásokat felsorakoztató újdonsága miatt hosszú időre alapmunkává vált a magyar történetírásban. A rendszerváltás tájékán aztán megszaporodtak a témával foglalkozó munkák, amelyek közül Raffai Ernő Erdély-könyve, Romsics Ignác A trianoni békeszerződés című munkája, Ádám Magda forrásközlése és a Zeidler Miklós által szerkesztett „nagy” Trianon-könyv minden szempontból kiemelkedik. Persze Trianonon még ma is van mit kutatni, s a kitűnő magyar történész, Ablonczy Balázs egy a témával foglalkozó írásában meg is nevezte azokat a területeket (pl. az orosz levéltárakat), ahol még új, eddig nem vizsgált források tárhatók fel. A Trianon-kutatás fő csapását azonban a következő években minden bizonnyal Trianon emlékezetének, recepciójának a feltárása és vizsgálata fogja jelenteni.
A nagy számok törvénye alapján ugyanakkor a könyvesboltokban és a ponyván árult munkák között meglehetősen sok a szenzációvadász, ám csupán minimális tudományos értékű kiadvány is. Hiszen Trianonnal bármit el lehet adni, könyvet, autós matricákat, hűtőmágnest és rockzenét is, mint azt a Kárpátia által kitaposott ösvényen egyre nagyobb számban tolakodó, s a zenét a nacionalista propagandával, a jobboldaliságot a rasszizmussal gyakran összetévesztő zenekarok sora bizonyítja. Ma Trianon siratására egy egész üzletág épül, hiszen az erre a hívószóra szerveződő rendezvényeken Apponyi Albert három nyelven beszélő orrszőrétől, a szétszakított országot a hangjával újból összeforrasztó sámándobig mindent meg lehet vásárolni.
Trianonról számos narratíva él a magyar köztudatban és a történészi szakmán belül is. Ezek közül alapvetően két fősodorról lehet beszélni. Az egyik szorosan összekapcsolja Trianont az azt megelőző évtizedek magyar politikájával, és azt hangsúlyozza, hogy a történeti Magyarország szétesése egy szerves fejlődés szinte kikerülhetetlen következménye volt, amely megállapítás a dualizmus kori Magyarország (nem csupán nemzetiségi) politikájának kemény bírálatát is magában foglalja. A másik tábor viszont azt állítja, hogy sem a magyarországi nemzetiségek szeparatista törekvései, sem a háború végén beálló nemzetközi hatalmi konstellációk nem vezettek volna erre az eredményre, ha nincs az a belülről folyó „nemzetellenes aknamunka,” amely megfosztotta a magyarságot a „védekezés természetes ösztönétől”. Ez utóbbi, a történelemtudományt a mártirológiával összekeverő munkák veszélye elsősorban abban rejlik, hogy könnyen emészthetőségükkel és szenzációhajhász értékrendjükkel azt a felfogást erősítik a közvéleményben, hogy saját hibáinkat elfeledve, kizárólag másokban vagy másoknak beállítottakban (szabadkőművesekben, zsidókban, más nemzetiségűekben) keressük a bűnöst.
Pedig Trianon minden igazságtalansága sem szabad, hogy elfeledtesse velünk azt a felelősséget, amelyet a dualizmus korának magyar politikája és magyar nacionalizmusa a történeti Magyarország csődjéért visel. Mert másként, mint csődnek, nem nevezhetjük azt, hogy – Pritz Pál szavaival élve – a hazai nemzetiségeket nem tudtuk itthon marasztalni. Az a fajta öntelt és a magyarság Kárpát-medencei felsőbbrendűségét hirdető gondolkodásmód, amelynek szomorú példájaként Tisza István miniszterelnök még 1918 szeptemberében is butaságnak nevezte a nemzeti önrendelkezés jogát, még akkor is felelős Trianonért, ha tudjuk, hogy a békekonferencia a magyar nemzetiségi politikával egyáltalán nem foglalkozott, s volt országunk feldarabolásáról nagyhatalmi érdekek és kisnemzeti imperializmusok döntöttek. A rendkívül gazdag trianoni legendakör (az Ipoly és a Ronyva mint hajózható folyó, Clemenceau magyar menye, mindenért a Tanácsköztársaság okolható stb.) egyik visszatérő motívuma az,hogy a békekonferencia fő célja épp Magyarország sárba tiprása volt. A valóság azonban az, hogy a magyarkérdés – mint már annyiszor – marginális jelentőséggel bírt csupán, hiszen a konferencia fő csapását Németország megbüntetése jelentette. Csakhogy mivel ezt a francia politikának nem sikerült olyan mértékben keresztülvinnie, ahogy eltervezte, más megoldásokat kellet keresni. S itt jött képbe a tradicionálisan német szövetségesnek számító Monarchia feldarabolása, illetve az, hogy helyette erős és a francia szövetségi rendszerbe tartozó utódállamokkal töltsék a Németország és az Oroszország közötti teret. Nem a magyarok elleni indulatok vagy negatív érzelmek vezették tehát a döntéshozókat, hanem sokkal inkább az a szándék, hogy minél erősebb Romániát, Jugoszláviát (akkor még Szerb-Horvát-Szlovén Királyság) és Csehszlovákiát hozzanak létre. Sajnos ezt csak a mi kárunkra lehetett megtenni.
Persze nekünk nem a történelmi Magyarország feldarabolása kell, hogy fájjon, hiszen minden nemzetet megillet az önrendelkezés joga. Nekünk inkább azzal van bajunk, ahogy az új határokat meghúzták, hiszenamagyar–szlováknyelvhatár éles volt, vagyis a szlovák történetírás minden bizonygatásával ellentétben igenis lehetett volna etnikai alapú államhatárt húzni Csehszlovákia és Magyarországközött. A szlovákok és a szlovák historiográfia Trianon-képe talán még siralmasabb (a történetírásé biztosan), mint a mienk. Most azonban ezzel azért sem kívánok foglalkozni, mivel ezzel a teherrel nekik maguknak kell megbirkózniuk. Aszlovák történetírásnak – csakúgy, mint a szlovák közvéleménynek – saját erejéből kell túllépnie azokon a reflexeken, amelyek Trianon említését azonnal veszélyként érzékelik, s meggátolják, hogy értelmes vita folyjék a témáról. Ezt a harcot saját történelmi tudatukkal nekik kellmegvívniuk.
Trianon minden valós igazságtalansága és negatív következménye ellenére ma már történelmi múlt, amelyről beszélni kell. Beszélni, nem pedig hallgatni róla, mint azt oly sokáig a szomszédaink „érzékenységét” figyelembe véve tettük. Csakhogy, amikor a szlovák köztudatban a Trianonról való hallgatás igénye megfogalmazódik, azt nem az érzékenyég táplálja, hanem egy merőben antidemokratikus attitűd: az, hogy a győztes jogán megtiltsák a veszteseknek a vitát és az emlékezést.
Az viszont már a mi felelősségünk, hogy Trianonról tényleg a múlt részeként beszéljünk, ne pedig úgy, ahogy az a mai magyarországi közbeszédben jelen van, vagyis mai gondjainak minden forrásaként. Azért a helyzetért ugyanis, amiben ma Magyarország van, nem Trianon felelős, hanem a mai magyar társadalom és a politikai elit – függetlenül pártállásától. Mint ahogy nem Trianon az oka a jelenlegi hol abszurd, hol tragikomikus kisebbségi helyzetünknek (amellyel egyébként egész jól megtanultunk együtt élni). Tudniillik a 21. század levegője, az Európai Unió szellemisége és a nemzetközi demokratikus minimumok igenis lehetőséget adnának arra, hogy a jelen államhatárok között is európai polgárokhoz méltó teljes nemzeti életet élhessünk. Ehhez azonban nekünk magunknak és elsősorban a szlovák társadalomnak még fel kell nőnie. Az tény, hogy egy olyan országban élünk, amely már az alkotmányával kirekeszt bennünket az államalkotó polgárai sorából; az, hogy a jelen országunk legfőbb közjogi méltóságainak egyetlen jó szavuk sincs saját állampolgárainak magyar nyelvet beszélő csoportjához; az, hogy ebben az országban olyan ember is miniszter lehet, aki kétségbe vonja annak a jogát, hogy valaki anyanyelvén gondolkodjon; az, hogy ebben az országban még azt sem lehet kiírni a közintézményekben magyarul, hogy „Vigyázat, lépcső!” – nem Trianon hibája, hanem az ország jelen és volt politikai vezetőinek teljes szakmai és erkölcsi csődje. No meg az is, hogy 90 év után is úgy kérik nap mint nap számon rajtunk a lojalitást, mintha ebben a kilenc évtizedben nem lettünk volna ugyanolyan jogkövető és adófizető, s ha kell, a vérével is adózó polgárai (Cseh)Szlovákiának, mint mások. A lojalitás azonban nem parancsszóra alakul ki, hanem először az államnak kell bizonyítania, hogy számára ugyanolyan értékes és fontos polgárok vagyunk, mint a többségi nemzet tagjai.
Ha Trianon felelős valamiért, akkor azért, hogy még jelenleg is egyfajta szellemi provincializmusban tartja ezt a régiót és annak minden nemzetét, bennünket, magyarokat és a szlovákokat is. Trianon azért tragédia, mert még mindig olyanok uralják közéletünket, akik csak egyetlen érvényes igazságban tudnak gondolkodni. Olyanok vezetik országunkat, akik még mindig úgy gondolják, hogy nem mi magunk, hanem ők jogosultak megmondani azt, hogyan érezzük magunkat. Olyanok beszélnek rólunk a magyar parlamentben, akik saját kisebbségeiket (etnikai, vallási, szexuális és bármilyen kisebbséget) emberszámba sem veszik. Ha van Trianonnak tragédiája, akkor az, hogy kilencven év után még ma is árulónak kiáltjuk ki azt, aki másként gondolja saját közössége érdekvédelmét, mint ahogyan azt egyesekelvárják.
Ez a szellemi provincializmus sajnos egyformán sújtja a mai Magyarországon és az annak határain kívül élő közösségeket. Sőt,amásik nyelv ismerete, a másik kultúrába való betekintés lehetősége (már ha az egyén szükségét érzi ennek) talán bennünket, kisebbségieket egy kicsit jobban meg is véd ettől, mint azokat, akik a többség részei. Sajnos a magyarországi közvélemény és sajnos a politikai elit egy része is – legalábbis megnyilatkozásaikból ez derül ki – a határon túl rekedt részekre továbbra is egyfajta skanzenként tekint, ahol egyetlen pillanat alatt vissza lehetne állítani a Trianon előtti állapotokat. Ha más nem, ez a kettős állampolgárságról szóló budapesti parlamenti vitából ismét kiderült. A nemzeti demagógiától teli vitában az egyik fideszes képviselő azt fejtegette, hogy ő tudja, hogyan gondolkodnak a felvidéki magyarok, mivel az ő felesége felvidéki származású. A kettős állampolgárságot támogató felszólalásában ez volt minden érve, s természetesen nagy tapsot kapott érte. Attól a két momentumtól eltekintve, hogy Magyarországnak szíve-joga olyan állampolgársági törvényt hozni, amilyet akar (ha az összhangban van a nemzetközi gyakorlattal), ám a 21. században elvárható lenne, hogy először tárgyaljunk és utána döntsünk, üzenem enneka képviselőnek, hogy az én feleségem is felvidéki. Mégsem merném azt mondani, hogy tudom, hogyan gondolkodnak a felvidéki magyarok. Mi ugyanis, akik itt élünk, ugyanúgy sokfélék vagyunk, mint a magyarországi nemzettársaink, ugyanúgy jellemző ránk a politikai pluralizmus és tagoltság. Vannak közöttünk konzervatívok, liberálisok, baloldaliak, jobboldaliak, neonácik és ortodox marxisták. Szerencsére nem egyformán gondolkodunk. Még Trianonról sem. Jó lenne, ha ezt kilencven év elteltével mind Pozsonyban, mind Budapesten tudomásul vennék.

(Köszönettel azoknak a kollégáknak, akiknek munkái a fenti gondolatok egy részének inspirációját jelentették, tételesen Ablonczy Balázsnak, Pritz Pálnak és Romsics Ignácnak.)

Simon Attila