A valóság rácsán át

Alány a nyirkos árokhátra kuporodott, és nem akart tovább haladni. Álnok, kora tavaszi idő volt. Egy órával korábban még szemerkélt az eső. Később éles légáramlat sepert végig a síkon. A lány pedig csak nem és nem akart tovább haladni. Hiába nógattuk. Leült az árokhátra. Kinyújtotta a lábát, s lélekben bezárkózott. Nem szenvedhettem őt. Mint ahogyan a hozzá hasonló szerencsétlen sorsúak: a közelségével megbontotta a lelki békémet. Az idő belém kapcáskodott, megrugdalt, megalázott, éppen elegendő alkalommal hozzám fenekedett. Az egyszemélyes veselkedésem, a külvilággal szemben vívott csatározásaim edzetté, de kegyetlenné is tettek. Tudtam, hogy a karmos ördög hogyan bánik el a lányhoz hasonló kisemmizettekkel. Tudtam. Tapasztaltam. Először csak: nosza-tosza! Egy kis ütlegelés. Aztán a hajlítások, a ferdítések, a lelki célzatú főzőcskézés, a puhítások, s amikor az ember elfeledi az eredeti tulajdonságait, a kisemmizettek kárhoztatott szegletére jut. Láttam. Tapasztaltam. Ismertem azt az eltántoríthatatlan folyamatot. És igazából éppen annyira tehetetlen voltam, mint mások.

Bosszantott az ügy. Alig néhány hete kerültem a művezetői munkakörbe, amikor ezt a lányt időleges jelleggel alkalmazták. Rózsaszín ruhában érkezett. Ha rosszra fordult az idő, a ruhája fölé citromsárga pulóvert húzott. A műhelyben levetette a pulóvert, felgyűrte ruhájának ujjait, és munkához látott. A műszak végén kezet mosott. Leporolta a ruháját. Megfésülködött. Feslett cipő. Feslett emberi élet...! Három esztendővel korábban már láttam őt. De erre nem emlékezett. Most pedig áldott állapotban, egyre nagyobbodó hassal hajlong a műhelyben. Nem lehet több tizennyolcnál. A lényéből pedig elillant mindaz, ami a fiatalt zsengévé teszi.

Az arca kifakult. A teljes valója idő előtt megkopott, s fénytelen. Az élet hepehupái, a nagy nélkülözések, a sors zsákutcái igencsak elbántak vele. Én pedig napról napra szigorúbban bántam vele. Igen. Egészen pontosan emlékszem a részletekre. A rugalmatlan, zord hozzáállásomra. A könyörtelenségemre. Hitvány közösségi érdekkörökből felkapaszkodó, mindig másokat szolgáló, függőségből függőségbe sodródó emberi lény vagyok, aki sosem szabadulhat meg hitványságától. S ha a lányhoz hasonló nyomorulttal összevetett a sors, mindig ellenérzést váltott ki bennem. A sebek, a sérelmek, amelyek megmaradtak bennem. A sors fenekedései s fenyítései. Az alázkodások. Az életem mélypontjai, amelyektől megverten elfordultam, anélkül hogy egyszer is értelmeztem és értékeltem volna a sanyarúságomat! És most ez a lány! Aki csupán abban különbözik tőlem, hogy nincs ereje, sem pedig képessége arra, hogy szembeszegüljön a kihívásokkal. És mégis... Ebben a lehetetlen állapotban is bizonyos fokon előttem járt...

Aztán az árokhát. Ott ült a nyirkos füvön. És nem volt hajlandó elmozdulni. Csupán kétezer lépés a legközelebbi faluig. – Nem! – a fejét rázta. Nem hajlandó egy tapodtat sem továbbmenni. Ballati úr pedig aggodalmasan az ég felhőivel szemezett. A lányra terítette kabátját. Az aktatáskájára ültette őt. S az a tizennyolc körüli lány pedig szemmel láthatóan nagyon nehezen bírta magát. Úgy néztem a fejleményeket, mintha semmit sem értenék.

Negyvenhárom esztendős voltam. És ma is csodálkozom az indokolhatatlan könyörtelenségemen. Vajon... Honnan ez a démoni erő és ez a démoni jog, hogy megalázzam a megalázottat!? Az árokhát. Az ég leszakadhat. Nem hajlandó továbbmenni. Ült. És kívüle volt a teljes világnak. Előtte pedig a két, korán fonnyadó, vékonyka lábszár, s a vészterhesen nagyra nőtt has! Korábban, amikor Ballati úr megkérdezte, hogy tulajdonképpen mi lesz a gyerekének a sorsa, a lány így válaszolt: – Árvák közt nőttem fel én is. S az anyám is. Nem annyira rossz hely az, ott... Elviselhető, ha úgy tetszik...

Most pedig ez az árokháti jelenet. Ülni. És várni! Nem a test fáradalma volt ez. Sem a test elhasználódása. Körülöttünk a nyomorúságos, kietlen terület. A két kilométernyi vagy talán hosszabb bekötőút a legközelebbi faluig. Ballati úr tehetetlenül járkált fel s alá. Aztán zsebkendőt terített a fűre, s a lány mellé telepedett. Még sosem láttam ilyen nagymérvű lelki oldódást... Miközben a lány így szólt: – Csak cigarettánk lenne! A cigaretta, az mindenre jó...! Ha az ember éhes. Ha fáradt. Ha álmos. Ha nyugtalanság fogja őt el... A cigaretta mindig tökéletes segítőtársa az embernek....

Ez volt az utolsó szó, amit hallottunk tőle. Lehunyta a szemét. Ballati úr pedig a legyőzöttek csodás lelki oldódásával a következőket mondta: – Higgye el, az égvilágon semmi, de semmi sem tart örökké! Ne feledje, pitymallat előtt van a legsötétebb, s alkonyattájt a legfényesebb. Az ember pedig..., amíg jól megy a dolga, könnyedén feladná. De én..., én már idős, sorspróbált ember vagyok, jól tudom, hogy minden perc egyszerre mutatja a színét és fonákját. És nekünk az a dolgunk, hogy tárgyilagosan ítéljük meg a helyzetünket. Semmi. Semmi sem tart örökké, gyermekem! Ha nem most, majd később elérjük azt a települést. S akkor ez a veszteglésünk egyszeriben bizarrnak és valószínűtlenül gyanúsnak tetszik majd. Az a falu, ott... Mondja csak , járt már igazi faluban?! Élt ön már falun? Galambdúcok árnyékában?! – s ekkor valami egészen különös fejleménynek váltam tanújává. Ballati úr megfogta a lány kezét, és így folytatta: – Ott, arrafelé még emberi arcuk van az embereknek. Igazi, emberi arcuk, s emberséges, könyörületes szívük. Sem tűz, sem víz, semmiféle ármány nem ronthat rajtuk... – az imént még tetszhalott szavak lassan-lassan föléreztek. Fölfénylettek. Majd kisvártatva már fehéren izzottak. S Ballati úr pedig olyan fogalmakat gyűjtött egymás mellé, amilyeneket még sosem hallottam tőle. A lány pedig behunyt szemmel ült. És várt. S ez a kivárás maga volt a kiteljesedő örökkévalóság.