A valóság fragmentumai

Ha pontosak akarunk lenni, szögezzük le, hogy a Pillanatragasztó legtöbb története a kilencvenes években játszódik, egy átalakuló társadalomban, ahol az előző éra berögződései még ott kísértenek, a lehetséges új utak pedig csapdákat, taposóaknákat rejtenek. Ezért ugyanazt a földhözragadt hétköznapiságot érezzük, mintha minden folytatódna tovább, sőt mintha a sorsfordító események tévutakra vezetnének minket. Mert ezek a „hősök” akár mi is lehetnénk – ha nem is élünk meg olyan kiélezett helyzeteket, mint a novellák szereplői, akik a legtöbbször valamilyen múltbeli traumát igyekszenek feldolgozni, valamiből ki akarnak evickélni. Tóth Krisztina nem tetszeleg a mindentudó prózaíró pózában, nem mutat fölényt a tárggyal (és az olvasóval) szemben. Inkább egyfajta tanú ő, csendes szemlélő, aki azonnal bevisz minket a történet közepébe. És az így bevont olvasó maga is keresni kezdi a választ a feltett kérdésekre, igyekszik összerakni, pillanatragasztóval egymáshoz illeszteni a mozaikkockákat. (A Galamb és az Utószezon remek példája a kívülállásnak, amikor az elbeszélő nem akar többet közölni az általa látottaknál, és épp ezáltal teremt nyugtalanságot az olvasóban.) A kötetbe sorolt novellák nem kerek történetek, hanem kiragadott fragmentumok. Mintha bekukucskálnánk huszonöt ablakon, és megpróbálnánk értelmezni, amit látunk. A kötet legjobb darabjai (Ahogy eddig, Megint büdös a víz, Plágium) nincsenek igazán befejezve, csak úgy abbamaradnak, és nekünk kell továbbgondolnunk a nyitva hagyott történetet. Máskor az emberi kapcsolatok sivárságának bemutatása teszi szívszorítóvá a szöveget (Játszódjatok!, Falkavezér, A kulcs, Egyszer már nyertem). A szereplők általában valami számukra is szokatlant tesznek, kilépnek a komfortzónájukból vagy szembesülnek valami megrázóval, idegennel, furcsával. Múltjukról, egymáshoz fűződő kapcsolatukról gyakran csak annyit tudunk meg, amennyit „ők maguk” közölnek egy-egy félmondatban. Az apró utalásokat, jelzéseket azonban olyan mesterien helyezi el a szerző, hogy a motivációk könynyen felfejthetők, az epizodikus töredékek egységgé állnak öszsze, és valamiféle vaskos realizmust árasztanak.Csalódott, elhagyott asszonyok, megkeseredett férfiak, örök vesztesek, beteljesületlen vágyak, elsekélyesedett érzelmek, tragikomikus véletlenek, embertelennek tűnő döntések – megannyi sorstöredék, hol női, hol férfi nézőpontból ábrázolva, a legkülönbözőbb díszletek között. Az elbeszélő hangja is meglehetősen sokféle. Néha egyértelművé teszi, hogy épp valakinek meséli a látottakat vagy a vele történteket. Van, hogy csak az egyik szereplő gondolatait ismerhetjük meg, partnerének fejébe nem látunk be, máskor mindkettőjük viszonyulását megismerjük – és általában sajnáljuk, hogy belelátunk a másik fél fejébe is. A novellák szerkezeti megoldásai jól kitalátak, miközben Tóth Krisztina arra is ügyel, hogy bizonyos szerkezeti elemek időnként vissza-visszatérjenek, és összefogják ezt a kétszáz oldalt. Meseszerű, fantasztikummal határos elemek csak két novellában jelennek meg. A Földlakó női szereplőjének néha leválik a feje a testéről. Partnere először furcsállja ezt, aztán napirendre tér a dolog fölött, és abba is beletörődik, hogy a nő végül fejjel lefelé belesüpped a sárba, hogy csak a talpai látszódnak a felszínen. Szintén a mesék birodalmába kalandozik a Gyűrű története, amely egyébként az egyetlen külföldi főhőst szerepeltető novella: a libanoni fiú egy sirály gyűrűjébe rejti levelét, melyben asszonyt keres magának – és talál is, méghozzá épp Magyarországon. Erdélyi magyarok is feltűnnek: a Játszódjatok! című történet szereplői Budapesten, az újgazdag távoli rokonoknál vállalnak feketemunkát, és magukkal viszik a mobiltelefonra gyűjtő nagykamaszt is. Talán mondanom sem kell, hogy a becsületes munka végül nem nyeri el méltó jutalmát. És ami szerintem a legfontosabb: ezt a könyvet nem csak az előző rendszerben felcseperedettek értik meg. Mert nagyon úgy tűnik, a konkrét dolgok mögötti valóság, a betonon landoló új esélyek, a semmit sem nyitó kulcsok, a kihűlt ágyak, a felesleges próbálkozások, a megragaszthatatlan tárgyak mindenki számára ismerősek. Tóth Krisztina kötete úgy mutat egyéni színeket, hogy közben mindannyiunk lelkéhez utat talál.