A válás néma tanúi IV.

A pozsonyi Diagnosztikai Központ pszichológusának, Gál Évának harmadik tanulságos történetét olvashatják el végezetül e sorozatunkban kedves olvasóink. Százszor is gondolja meg jól, aki ilyen sorsdöntő lépésre szánja el magát, tudatosítsa, amit Gaál László riportjában a nagycsaládosok peredi találkozóján mondtak a pedagógusok: a csonka családokban nevelkedő gyermekek általában fejlődési, beilleszkedési zavarokkal küzdenek. A válni készülők, akárcsak a házasulandók gondoljanak mindenekfelett gyermekeikre.

Esetleírás

Tizenkét és tízéves értelmes testvérpár került hozzánk, sajnos nagyon későn. Elvált szülők gyermekei voltak. A válást az anyuka kezdeményezte, mert a férj nagyon autokratív, direktív, uralkodó, agresszív hajlamú férfi volt, aki semmibe vette a női nemet, neki feleség csak arra kellett, hogy a háztartást ellássa, hogy a gyermekeiről gondoskodjék, de a nevelés irányát, módját ő határozta meg. Azáltal, hogy a nőket lenézte, a fiúk annyira azonosultak viselkedési formájával, hogy már ők is, nemcsak az anyjukkal viselkedtek lenézően, hanem a tanárnőikkel is, nem respektálták, gúnyolták őket. Nagyon agresszív viselkedést tapasztaltak náluk. Már nemcsak a családban és az iskolában, hanem kint az utcán is. Az apa nem foglalt kritikus álláspontot a fiaival szemben, mindenért az anyát és a tanító néniket okolta. Ezáltal a gyerekek akkora önbizalomra tettek szert, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül, magabiztosan folytatták ezt az életstílust, és nem korrigálták viselkedési zavarukat. A mi intézetünkben is problémásak voltak. A helyzet akkor csúcsosodott ki, amikor az anyuka már nem volt képes feldolgozni a történéseket, és pszichiátriai kezelésre szorult, ahol öngyilkosságot kísérelt meg. Ezzel megpecsételte a sorsát: a bíróság nem a labilis idegállapotúnak mondott anyára bízta a gyerekeket, hanem az apának ítélte oda őket. Az apa ugyanis első látásra nagyon megnyerő volt, külsőleg intelligens, jó benyomást keltett, ő volt a pozitív személyiség, senki sem hitte volna róla, hogyan viselkedik otthon. Mindenki az anyát okolta a történtekért, nem láttak bele a családba, ahol az anyának nem volt semmi szava. A nevelési tanácsadóban, a szociális osztályon pozítív személyiségnek tüntették fel az apát. Csak miután a gyerekek hozzánk kerültek, bontakozott ki a valós kép a családról. Aztán a mi kezdeményezésünkre elértük, hogy az anyánál helyezzék el a gyerekeket. Az anya azonban személyiségéből kiindulva labilis volt, nem volt önbizalma, s már nem bírt a pubertáskorú gyermekekkel. Olyan ember volt, aki nem tud védekezni, harcolni a jogaiért, talán ezért választott olyan férjet, aki éppen ennek az ellentéte. A férfi aztán teljes mértékben kihasználta a helyzetet. Házasságuk lenézések, megaláztatások sora volt, az asszony önbizalmának fejlesztése helyett még a maradékát is a sárba tiporta a férj. Mire válásra került a sor, az asszony nagyon gyenge személyiség lett. Sajnos az apával való gyakori kapcsolat olyan hatással volt a gyerekekre a továbbiakban, hogy meg voltak győződve róla, az a jó, amit ők csinálnak, mert az apuka mindig támogatta őket. Természetesen még abban is, hogy az anyukával szemben direktív módon viselkedtek. Végül a gyermekek nem kerültek intézetbe, az apa nevelte őket (aki előtte gyógypedagógiai tanácsadóba járt), mert az anya idegileg teljesen összeomlott, gyógykezelésre szorult.

Hogyan lehetett volna segíteni?

Ebben a kapcsolatban már tulajdonképpen a házasságkötés szerencsétlen lépés volt. Az ellentétek vonzzák egymást alapon gyenge akaratú ember erős társat keresett, azt képzelve, hogy döntésképtelenségét a másik majd pótolja. A legnagyobb probléma az volt, hogy a gyermekek nem kerültek időben szakemberhez. Ha egy pszichológus hamarabb belelát a család helyzetébe, ha támogatja az anyát, azzal erősíti az önbizalmát, így ő is erősebbé válhatott volna.

Minden házasságnak vannak kritikus időszakai. Ha mindkét fél akarja, ezeket – többnyire nagy nehézségek árán – átvészelheti a család. Néha igaz, hogy teher alatt nő a pálma: van, akit a megpróbáltatások még erősebbé tesznek. De van, aki összeroppan, és van, aki nem is akarja kipróbálni az erejét: feladja. Ilyenkor felbomlik a család. És ezt a gyerekkel is meg kell beszélni. Hogyan kezdjünk neki?A házasságok majd fele válással végződik. A felbomló családban a gyerekeknek hihetetlen terheket kell viselniük: elvesztik az egyik szülőt, de aki megmaradt, az sem tud teljességgel az övék maradni, hiszen olyan lelki válságba jutott, hogy erejének nagy részét a saját fenntartására kell áldoznia.

Amikor a szülő szembesül azzal, hogy a családtagok nem tudnak együtt maradni, hatalmas problémával kerül szembe: hogyan mondja el a gyereknek? Hogy magyarázza meg azt, amit tapasztalatok és megfelelő szókincs híján a gyermek még nem érthet meg, akkor sem, ha nagyon okos, és érzékeny? Hogyan próbálja meg megnyugtatni a gyereket, amikor ő is a poklok bugyraiban jár, amikor a saját lelke is darabokban van? Egy biztos: a család széthullását nem lehet lelki sérülések nélkül átélni. Minden válás más. Van, amikor hirtelen jön, amikor látszólag boldog, meleg család bomlik fel, amikor a szülők közötti láthatatlan, alattomos feszültségből a gyermek keveset érzékel (bár sokkal többet, mint hinnénk!). Ilyen esetben elképzelhető, hogy a felek közötti ellentét dacára mindkét szülő gondoskodó szeretettel fordul a gyerek(ek) felé. A gyermek vesztesége tehát hatalmas, amikor a papa vagy a mama elköltözik. Nem jobb a helyzet, ha a válás a szülők nyílt harca, brutalitása miatt következik be. Ilyenkor a válás megváltás, gondolhatnánk. A gyereknek azonban az eddigi megpróbáltatások után még azt is fel kell dolgoznia, hogy az egyik szülő elment, amiért a legtöbb gyerek önmagát okolja. (origo)

Mágia

Emlékszem rá, egyszer

megvert apu,

mert rossz voltam. Sarokba

állított.

Sírtam, s gyűlöltem őt

nagyon,

mert közben ásított.

A könnyeimmel köröket

rajzoltam fel a falra,

s titkos jelt a körökre,

ne verjen meg többé soha,

és tűnjön el örökre!

Most nincs velünk. Elment

nagyon sok napja már,

s az oviban utálom azt, akit

este az apja vár.

Anyu azt mondja, itthagyott,

de eljön majd, ha véget ér

a per.

Csak én tudom, miattam nem

jöhet,

hisz én tüntettem el!

(Ranschburg Jenő: Gyerekségek, Magvető Kiadó, 1996.)

A verseskötetet minden váló- és nem válófélben levő szülőnek el kellene olvasnia.