A tréfamester apró gyöngyszemei

Regényei és novellái ismeretében meglepő lehet, amit gyakran hangoztatott: „Alapvetően újságíró vagyok. Egész életemben az voltam. A könyveim újságíró munkái, még ha ez alig látszik is.” Publicisztikai tevékenységét Márquez alkotómunkája alapjának tekintette. Jegyzetet, krónikát, kommentárt, riportot, véleménycikket vagy portrét ugyanolyan vagy még nagyobb élvezettel írt, mint prózát. 
„Novellát írni olyan, mint betont önteni. Regényt írni ellenben olyan, mint amikor téglákat ragaszt össze egy ember – vélekedett. – Hogyha első nekifutásra nem áll össze a novella, nem kell erőltetni. A regény könnyebb eset: újra lehet kezdeni.”
A publicisztikai írásaiból Az évszázad botránya címmel most megjelent magyar válogatásba negyvennyolc történet került be. Nem cikk – történet. Márquez ugyanis ezekben az írásokban sem tagadja meg önmagát. A világ kivételes regényírója, az aracatacai távírász tizenhat gyermekének egyike 1950 és 1984 között született cikkgyűjteményében is a széppróza mestereként fogalmazza meg mondanivalóját. A történetmesélő Gabo, ahogy a barátai hívták, a regényíró fortélyaival, szakmai tudásának teljes fegyvertárával adja tovább a világ különböző pontjain felcsipegetett híreit, eseményeit.
Cristóbal Pera, az antológia szerkesztője írja jegyzetében: „Olyan szövegeket válogattam ki, amelyekben élvezhető az újságírás és az irodalom közt lappangó feszültség, és amelyekben a feltartóztathatatlan elbeszélői lendület feszegeti a valóság varratait, így az olvasó ismét élvezheti a történetmondó García Márquezt.”
Az újságírás élete végéig tartó nagy szerelem volt Márquez életében. Az első, a legnagyobb és a legtovább lobogó szerelem. Voltaképpen ez a hivatás avatta íróvá. Első prózáit 1947-ben az El Espectador nevű kolumbiai lap jelentette meg, elsőéves joghallgató korában. 1948 májusában, amikor már a cartagenai egyetem növendéke volt a karibi tengerparton, egy ottani új napilapnak, az El Universalnak kezdett el dolgozni. Nem sokkal később ott is hagyta az egyetemet, hogy teljesen az újságírásnak szentelhesse az életét. 1950-ben Barranquillába költözött, ahol az El Heraldo munkatársa lett. Egy kuplerájként működő garniszállóban vett ki szobát, és ott írta meg első kisregényét, a Söpredéket. Akkoriban már novellákkal is próbálkozott, de mint bevallotta: nem találta a szál végét a gomolyagban. Ezért aztán minden novellája a szemétkosárban landolt. Előbb persze felvagdosta őket, majd szanaszét hajigálta a papírszalagokat, nehogy bárki rekonstruálni tudja az irományokat. Egy költőbarátja nyúlt bele a kosárba, hogy megnézze, miket dobált ki szeretett Gabója, s úgy talált rá a papírfecnik között arra a fejezetre, amelyet a Söpredékből emelt ki, és dobott el az író. „De hisz ez nagyon is kiadható!” – mondta a költő, és összeragasztgatta a szétszabdalt papírszalagokat. Így született meg a Macondóban hull az eső, amelyet a kritikusokkal együtt az olvasók is nagyon szerettek. „Ez a kaland azonban nem gátolt meg, hogy továbbra is széttépjem a kiadásra alkalmatlannak ítélt kéziratokat, inkább arra tanított meg, hogy úgy kell szétvágni, hogy ne lehessen többé összerakni őket” – közli Hogyan kell regényt írni című, kötetzáró írásában Márquez. De míg idáig érünk a könyv olvasásában, megismerjük az Érthető tévedés ittas férfihősét, aki miután ezüstösen csillogó halakat látott hullani az égből, öngyilkos módon kiugrott egy szálloda ablakán. A postás ezerszer csenget az elveszett levelek temetőjéből, abból a hivatalból tudósít, ahol teljesen megszokott az őrültség. Az Őszentsége szabadságra megy mesteri pontossággal részletezi a pápa mindennapi autóútját, amely a Vatikánból a Róma melletti Castel Gandolfóba vezet, ahol – és ez is Márquez kiapadhatatlan fantáziáját élteti – egy levágott fejű női holttestet találtak a tó partján.
A kötet címadó riportja, Az évszázad botránya Rómában született, tizenhárom részben. Alcímében már ott az író mágikus realizmusa: Wilma Montesi holtában is bolyong a világban. Nyolcvan oldal egy fiatal olasz nő titokzatos haláláról.
Politikai tartalmú írások is helyet kaptak a könyvben. Ilyen A sandinista rajtaütés. A „Disznók háza” elleni támadás krónikája és a Kubaiak a blokáddal szemben. Márquez gyakran bírálta írásaiban az Egyesült Államok politikáját, és a végsőkig védte Kubát, illetve Fidel Castrót, kebelbéli jó barátját. Támogatta a szívéhez közel álló, többnyire baloldali ügyeket. Nobel-díja és politikai befolyása komoly szerepet játszott abban, hogy elérte: az Egyesült Államok és Kuba vezető politikusai és államfői leültek egymással tárgyalni.
Legszórakoztatóbb írásai egyikének a Csipkerózsika a repülőgépent találtam, amelyben „élete legszebb nőjével” utazik a Párizs–New York járaton. Egy pillanatra sem veszi le a szemét a mesebeli lényről, s amíg céltalan sóvárgással szemléli, eszébe jut a japán Kavabata Jaszunari regénye, a Csipkerózsika. Abban olvasta, hogy Kiotó külvárosában van egy villa, ahol jómódú, idős férfiak nem kis pénzért az utolsó szerelem legfinomabb formáját élvezhetik. Egyetlen éjszakán át gyönyörködhetnek a város legszebb lányaiban, akik meztelenül és elkábítva fekszenek mellettük az ágyban. Sem felébreszteni, sem megérinteni nem szabad őket, csak csodálni, ábrándozni a közelükben. Így érezte magát a gépen Márquez is, hiszen a szabadságát és az ifjúságát nyerte vissza egy kis időre.
„Nem akarom, hogy a Száz év magány, és azt sem, hogy a Nobel-díj miatt emlékezzenek rám, hanem az újságírás miatt.” Ez volt a kívánsága korunk egyik legjelesebb szépírójának. Publicisztikai remekeinek gyűjteményével újabb, eddig ismeretlen gyöngyszemeket hint elénk. Apróbbakat, mint a regényeivel, de gyöngyszemeket. És nem akármilyeneket.

A szerző a Vasárnap munkatársa