Írógépét tartotta pszichológusának

Márquez 2014-ben örökre lehunyta a szemét mexikóvárosi otthonában. Az év márciusában egy megfázás döntötte ágynak. Két napja betegeskedett, amikor a felesége, Mercedes Barcha megérezte: komolyra fordult a helyzet. Nem evett, és semmi kedve nem volt kikelni az ágyból. Naphosszat feküdt magába fordulva.

Két Márquez-fiú él (García vezetéknévvel) a világ két különböző pontján. Párizsban az egyik, a fiatalabb, Gonzalo, Los Angelesben az idősebb, Rodrigo. Utóbbi filmrendező, forgatókönyvíró és operatőr. Ő dokumentálta, majd írta meg Búcsú Gabótól és Mercedestől címmel szülei elmenetelének megrázó könyvét.

Nem olvastam személyesebb memoárt halálról, szülők elvesztéséről, apai-anyai örökségről, mint ez a búcsúkönyv. Százhúsz oldalán a döbbenet, a torokszorító fájdalom kíséri az olvasót, és az a szomorúság, amelyet rögtön az első fejezetben García Márquez is megfogalmaz. 2007-ben ugyanis, amikor fia megkérdezte tőle, milyen érzés nyolcvanévesnek lenni, az író azt felelte: „Ebből az életkorból igazán lenyűgöző a látvány. De közel már a vég.” Kérdés: „Félsz?” Válasz: „Csak végtelenül elszomorít.”

Hét évet kapott még a sorstól. Írni már nem tudott azokban az években.

Hogy halálos beteg, a tüdejét tépdesi a kór, gyorsan kiderül. Orvosai nem is titkolják, hogy pár hónapja van már csak hátra. Később korrigálnak a kijelentésükön. A pár hónapot pár hétre szűkítik. De ahogy Rodrigo García írja: a baj néhány évvel korábban jelentkezett. „Apám akkoriban már tisztában volt vele, hogy az elméje nem működik rendesen.” Anélkül pedig nem tudott dolgozni. „Elveszítem az emlékezetem, de szerencsére azt is elfelejtem, hogy elveszítem” – mondta Márquez. És azt is megjegyezte: „Mindenki úgy bánik velem, mint egy gyerekkel. Még szerencse, hogy ez tetszik nekem.”

Memoárja, az Azért élek, hogy elmeséljem az életemet eredetileg több kötetből állt volna. Azt még a hetvenes évei elején, kemoterápiás kezelése idején befejezte. A folytatás csak azért nem készült el, mert azután, hogy huszonhét éves korában Párizsba költözött, hogy tudósítóként dolgozzon, életének az az időszaka kezdődött el, amelyet nagy nevek tettek fényessé, dicsekedni pedig semmiképpen nem akart. Azt az időszakot pedig, amely íróvá tette, az Azért élek…-ben lejegyezte. Az igazán érdekes dolgok amúgy is nyolcéves koráig történtek meg vele, állította.

Öt részből és harminckét rövidke fejezetből áll a könyv, amelyet a fia adott most nekünk. Korunk egyik legnagyobb prózaírójának halálos ágya mellett állunk, minden szinte a szemünk láttára, fülünk hallatára történik. Előbb a szűkebb, később a népesebb család, majd a rokonok, ismerősök felvonultatásával. Közben nagy iramban fogynak a hetek, a napok, orvosok váltják egymást a házban. Megtudjuk: a mexikói jogok lehetővé teszik a beteg családtagjainak, ha látják, hogy hozzátartozójuk állapota válságosra fordul, leállíthatják az infúziót. Olyankor a beteg már olyan erős nyugtatókat kap, hogy nem szenved. Mondanom sem kell, ebben az esetben ez a megoldás szóba sem jöhet.

Sok mindent megtudunk az íróról, amit eddig nem tudtunk róla. Például azt, hogy amikor a Szerelem a kolera idejént írta, csupa olyan latin popslágert hallgatott, amely a plátói szerelemről szól. Ezekből a dalokból is sokat elsajátított azokról a technikákról, amelyekkel érzelmeket lehet kelteni. Kedvenc dalait vallenato-válogatáslemezekről hallgatta. Szerette Bartók zenéjét, de szívesen hallgatta Richard Clayderman romantikus zongorajátékát is. Szótárak és lexikonok sosem hiányoztak a keze ügyéből. Regényeit, félve a csalódástól, sosem olvasta újra. A kreativitásában gátolta volna, ha bármelyiket bántóan gyengének találja. Egy hosszú CT-vizsgálat során háromnegyed órán át verseket mondott fejből, csukott szemmel, csak hogy kibírja a hosszú „mozdulatlansági próbát”. Mindennapjaiban szerette a rendet. Reggel kilenctől délután fél háromig szinte transzban dolgozott. De az ebédnél már tökéletesen jelen volt. Kedvenc regényeit a 19. századi nagy orosz írók vetették papírra. Terápiára sosem járt. Azt mondta: az írógép az ő pszichológusa. A halálban a legjobban azt utálta, hogy ez az élete egyetlen olyan eseménye, amelyet nem tud megírni.

Mindenkinek három élete van. A nyilvános, a magán és a titkos. Ez is az ő megállapítása volt. Az első kettőből mindent közreadott, amit érdemesnek tartott. A harmadikat nem bolygatta. Azt magával vitte.

Rodrigo García meséli el azt is, hogy apja tizennégy éves volt, amikor puszta játékból megkérte az akkor tízesztendős Mercedes Barcha kezét, aki a szomszédjukban lakott. A lány akkor sírva szaladt haza. Esküvőjük napján aztán addig nem volt hajlandó felvenni a menyasszonyi ruhát, amíg szeretett Gabója oda nem ért a templomhoz. Biztosra akarta venni, hogy nem marad magára hagyva, nászruhában az oltár előtt.

Mercedes Barcha hat évvel élte túl férje halálát. Hatvanöt év dohányzás után a tüdeje mondta fel a szolgálatot 2020 augusztusában. Ahogy fia, Rodrigo írja a memoár utolsó oldalán: ma is arra törekszik, hogy életét szülei ritkán hangoztatott, ám minden vitán felül álló szabálya szerint élje. A legteljesebb tisztességgel.

Eddig sehol nem közölt fotók zárják a könyvet. Gabo elegáns ficsúrként, tizenhárom-tizennégy évesen. Gabo otthon, délutáni szunyókálás közben. Gabo a felesége nyolcvanadik születésnapjára rendezett ünnepségen. Ő maga háromféleképpen hívta élete párját: Szent Krokodil, Szentanya, Nagyfőnök.

Imádták egymást.

A szerző a Vasárnap munkatársa