A titokzatos ellenfél

Untam már a tétlenséget, a munka hajszájából is ki kellett kapcsolódni, így szombat lévén, fogtam egy pergetőbotot, és irány a Kis-Duna egyik holtága. Mást nem is vittem magammal, mint pergetéshez szükséges kis táskát, benne vagy féltucatnyi villantót és néhány rapalát. Bár a holtágban nem sok szerencsére van kilátásom, gondoltam, hiszen a halak a mélyebb vizekbe vonultak, azért egy-egy eltévedt balinnal talán összefuthatok. ĺgy volt ez tavaly is, amikor háromkilós őnt sikerült fognom, alig húsz méterrel a holtág befolyása alatt.

Van itt egy bedőlt fa, szinte a folyó közepéig terpeszkedik, ez alatt, a kavargó vízben szoktak bandázni a küszök. Most is itt kezdtem, egy kisebb támolygó kanállal. Küszöknek, kishalaknak nyomát se láttam, a víz lomhán folyt, talán túl tiszta volt kissé, és szokatlanul magas volt a vízállás. A nap is sütött, nem volt éppen ideális az idő, tudtam, kivételes szerencse kéne, hogy valamit fogjak. Csukázni már nem szabad, a süllők aligha mozognak ilyen napsütésben, talán valami kóbor domolykóval vagy balinnal hozhatna össze a szerencse. Ezután kettes Balzer körforgót akasztottam a karabinerbe, azzal próbálkoztam közvetlenül a fa alsó ágai mentén. Szépen veretett a kis blinker, éreztem, hogyan remeg a finom bot spicce. Sehol semmi. Elindultam felfelé a folyás mentén, elértem a befolyót. Itt is eredménytelenül dobáltam. Na, akkor nézzük a holtágat. Először a híd alatt dobtam néhányat, hol a víz közepén vezetve a villantót, hol a part mentén, szinte érintve a vízre hajló gallyakat. Majd egyre feljebb mentem.

Vagy negyedik helyen álltam meg éppen, szintén egy bedőlt fa alatt, amely jókora uszadékcsomót tartott magához ölelve. Első dobás, semmi. Második, semmi. A harmadiknál mintha egy jókora mosogatórongyba akadtam volna. Húztam, húztam, csak nem jött. Aztán egyszer csak elindult lefelé. Te jó ég, ez hal! Ha viszont hal, akkor hatalmas, hiszen úgy megy, mintha egy cementeszsák motorozna a kis blinkerrel. A fék keményre állítva, gyorsan lazítok rajta kissé, mert a hal egyre nagyobb tempóra kapcsol. Fordul, és indul felfelé. Egyenesen a bedőlt fát célozza a tengernyi uszadékkal. Oda nem szabad, riadok meg, és keményítek kissé a féken. Botom kávába hajlik, a huszonkettes, szép, világoszöld zsinór szinte peng a víz fölött. Sikerül visszafordítanom, ismét lefelé veszi az irányt. Komótosan. Se kaszáló mozgás, se kitörés, semmi. Csak a döbbenetes, uszadékfaszerű húzás. A fék kiválóan működik, szinte nyüszít az orsó, ahogy adja a zsinórt. Mi a fene lehet ez? Ha kígyózva haladna, azt hihetném, hogy harcsába akadtam. A csuka sosem ilyen lomha, a balin pláne nem. Süllő kizárva ebben az alig méteres, másfeles vízben. Vermelő pontyba akadt volna a horog? Amurba? Errefelé nyoma sincs. Ráadásul itt, ebben a kis vízben? Rejtély. S a hal csak húz, mint egy torpedó, most ismét a fa felé nyomakszik, miközben majd kitépi a botot a kezemből. Zsinórom teljesen új, a napokban csévéltem fel, teherbírása 5,2 kiló. Elvileg akár tizenöt kilós halat is elbír, ha észnél van az ember. És ha szerencséje van természetesen. Meddig bírja? Megint a fa felé húz, ellenállhatatlanul, amikor – melyik horgász ne ismerné ezt a fájdalmas érzést? – felcsapódik a bot, a blinker meg elzúg a fülem mellett, mint egy kilőtt puskagolyó. Azt a kutyafáját!

Csak állok, mint akibe a mennykő vágott, és remegő térddel, zihálva kapkodom a levegőt. Ez bizony leakadt. Bírta a bot, a zsinór, az egész szerelék, minden finomsága dacára. Hogy így itthagyjon! Ha nem volna január, hideg és sár, leülnék. ĺgy csak ácsorgok, káromkodom, automatikus mozdulattal végighúzom ujjam a zsinóron, nézegetem a körforgót. Minden ép, minden jól bírta a küzdelmet, mégis elment a hal. Hoppá! A hármas horog egyik ágának hegyén egy pikkely csillan. Nem nagy. Sőt, kicsi. Ami azt jelenti, hogy ez bizony ragadozó volt. Talán egy tíz-tizenöt kilós csuka. A húzása alapján kapitális lehetett. Láttam itt az ősszel hétkilósat. De ilyenkor? Mit kereshetett itt, ahol kishalnak nyoma sincs? Sétálni indult a januári napsütésben?

Egész nap, kora délutánig füstölgök, járok fel-alá, dobálok, végigpásztázom az egész holtágat, viszsza-visszatérek ugyanoda, természetesen hiába. Elszalasztottam a nagy esélyt. Bár nem szidhatom magam, hiszen mindent jól csináltam. Nem rajtam múlott. De azért csak nem bírok napirendre térni a dolog fölött. Estefelé abbahagyom, csörgök a nejemnek, jöjjön értem. Elmajszolok egy szendvicset, teát iszom, dobok még néhányat, amikor a szürkületben feltűnik a kocsi.

– Na, mit fogtál? – jön az ominózus kérdés.

– Semmit – felelem morcosan, majd bedobálom a cuccot a kocsiba, s beülök. Hallgatok nagyokat.

– Mi az, mi történt? – kérdi a nejem. – Mondtam, hogy fölöslegesen jössz ki, ilyenkor ritkán fogtál errefelé. Jó, tudom, persze. A türelmetlen horgászvér. De legalább levegőztél.

– Megtépett egy hatalmas csuka – nyögöm ki végül. – Akkora volt, mint egy traktor. Ez lett volna életem legnagyobb fogása.

Még este is azon meditálok, vajon valóban csuka volt-e, vagy valami egyéb. A pikkely alapján nem igen lehetett más. A kapitális csukák nem vágnak rá a blinkerre nagy vehemenciával, ez is csak úgy „utánanyúlt”, és valószínűleg nem akadt rendesen. Talán ha még egyszer belehúztam volna. Ha még egyszer bevágok. Ki tudja? Talán akkor akadt a horogra a pikkely, amikor fordult, és a szájából kiakadó horog kitépett az oldalából egy „szerencsepénzt”.

– Úgyis visszaengedted volna – mondja nejem –, hiszen januárban tilos csukát fogni.

– Persze, hogy visszaengedtem volna. Csak az bánt, hogy nem is láttam.

Aztán hamar elmúlik a keserűség. Másnap már derűsen gondolok a nagy csukára, gondolatban újraélem a rövid küzdelmet, amelyben most én húztam a rövidebbet. Ahogy múlnak a napok, úgy nő egyre hatalmasabbra a hal. Mert a horgászfantázia nem ismer határt. De hogy nagy volt, az biztos, mint ahogyan az is, hogy nyáron megkeresem. Vagy ősszel. Valamikor csak összehoz vele a sors és a jó szerencse...