A titkárnő

# Bár a Sundance Filmfesztivál az utóbbi időben jelentősen túlnőtt magán, és vetekedve a legnagyobb európai filmfesztiválokkal, igazi nemzetközi kulturális eseménnyé érett, eredeti célkitűzése mit sem változott: a nagyvilág elé tárja a frissiben elkészült független alkotásokat, melyek szerencsés esetben forgalmazóra találva elindulhatnak a világhírhez vezető úton – akár egyenesen az Oscar-díjig. Itt sztárok születnek, vagy ambiciózus „nagy nevek” mutatkoznak be eddig ismeretlen oldalukról olyan munkákkal, melyeket a nagy stúdiók nem mernének, vagy éppenséggel nem akarnak felvállalni. A Robert Redford nevéhez fűződő Sundance fontossága tagadhatatlan: nélküle jóval nehezebb lenne bárminemű érvényesülés a futószalagról legördülő szériafilmek mellett. És ha már a sztároknál tartunk: a 2002-es év egyik titkos favoritja kétség kívül A titkárnő volt – tegyük hozzá, nem véletlenül.

Az intézetből való hazatérése után Lee Holloway (Maggie Gyllenhaal) a fojtogató családi légkörből (alkoholista apa, enyhén abnormális anya és frissen férjezett, „sikeres” nővér) menekülve E. Edward Grey (James Spader) ügyvédi irodájában kap titkárnői állást. A zárkózott, beilleszkedni próbáló lány kapcsolata titokzatos munkaadójával hamarosan kezd a szokásosnál jobban elmélyülni, igencsak beteges formát öltve. Lee pedig mit ad Isten, egyszer csak szerelmes lesz – csak éppenséggel nem vőlegényébe (Jeremy Davies), hanem a szexuális aberrációit messzemenően kielégítő Edwardba.

A titkárnő esetében ne számítsunk olyan felkavarónak szánt jelenetekre, melyektől a kicsit is prűd mozinéző cenzúra után kiáltva hanyatt-homlok menekül a vetítőteremből: a film ugyanis komédia, igaz, a koromfekete fajtából. A nyitó képsor teremtette pimaszul perverz atmoszférát Steven Shainberg rendezőnek mindvégig sikerül megtartania, ám olcsó helyzetkomikum helyett kiváló jellemrajzokra és okosan felépített történetre épít – hőseiből nem csinál bohócokat, legfőképpen pedig nem ítélkezik felettük, hiszen láthatóan szereti őket; így a filmet átható humor inkább a szituációk abszurditásából ered. Bár Shainbergnek ez csupán a harmadik munkája – ráadásul elég jelentős kihagyásokkal dolgozik –, nyoma sincs a kezdőkre oly gyakran jellemző kisebb-nagyobb eltévelyedéseknek. A titkárnő nélkülözi az üresjáratokat vagy a környezetébe nem passzoló jeleneteket, és ami talán a legfontosabb: a szó szoros értelmében vett bizarr románc az első perctől az utolsóig leköti a nézőt.

Az akár egy David Lynch-filmben is helytálló groteszk képi világ mellett a színészválasztás is kiváló. James Spader hosszú kitérő után visszatalált a függetlenfilmek világába (még ha ezt valószínűleg kényszerből is teszi), Maggie Gyllenhaalt – a szintén Sundance-en befutott Donnie Darko-s Jake Gyllenhaal nővérét – pedig bátran nevezhetjük az év felfedezettjének: átütő játéka, apró gesztusai és a sokat eláruló szempár egy nagy színésznő erőteljes berobbanásának tekinthető. S bár Shainberg leginkább két főszereplőjére koncentrál, Lee családjával a film társadalomkritikai oldala, valamint a lynchi párhuzam is jobban kiéleződik, mely egyébként már a zeneszerző személyében (Angelo Badalamenti) és a betétdalok kiválasztásában is szemet szúrhat.

A titkárnő az elmúlt évek talán legeredetibb és legszórakoztatóbb amerikai romantikus komédiája, mely már csak merészsége miatt is elismerést érdemel: S/M beállítottságúak előnyben! (mozinet)

A titkárnő (Secretary), színes, amerikai film, 2002, 104 perc, R.: Steven Shainberg, Sz.: James Spader, Maggie Gyllenhaal, Amy Locane, Jeremy Davies, Lesley Ann Warren, Stephen McHattie