Nagynak lenni kihívás

Az Orbán-kormány historizáló szerepkeresése a nagyvilágban, különösen a második kétharmadot követően, erősen átitatott a magyar történelemnek néhol vitatott korszakaival, néhol pedig az egykori nagy-magyarországi romantikával, sűrűn felemlegetve és oda-odadörgölve a szomszédok orra alá Trianont. 

Ebben a légkörben részben érthetővé válik az orosz, kínai, amerikai kapcsolódás. Ezt a hármat érdemes elválasztani a csak orosz–magyar viszony elemzésétől. Tulajdonképpen ezen az ösvényen jutunk el Szijjártó „világjárásáig”, ami közben az orbáni rezsim helyét próbálják elhelyezni az utóbbi években kirajzolódó második hidegháború térképén. 

Ennek a súlynak, tömegnek a „fizikai” meghatározása során – ha objektíven közelítjük meg – nemegyszer gyakori és általános jelenséggé vált Magyarország külpolitikai mozgásában a reakcióra, ellenreakcióra felhúzott helyezkedés. Vagyis a mediális képpel ellentétben nem megszövegezik, kitalálják az „új utakat” – lásd például a woke-ellenességet vagy az antiliberalizmust –, hanem inkább mint útitársak becsatlakoznak egy-egy „divatos” hullám meglovaglásába. Így lehet, hogy az elmúlt időszakban olyan útitársra is szert tettünk, mint Irán. 

Szijjártó postagalamb-missziója, minek keretében kvázi elvállalta a rossz hír hordozójának szerepét, ezért sem volt annyira kiemelt, ezért sem járta körül olyan hírverés, mint Orbán moszkvai útját. 

A magyar–iráni kapcsolatok alaphangja ugyanakkor egy „akkorddal” az orosz alatt helyezkedik el azoknak a gazdasági partnereknek a csoportjában, akiket az elszigeteltségből kitörni vágyó ország azért szólít meg, mert maguk is valamiféle elszigeteltségbe kerültek, így fennáll egyfajta kölcsönösség. 

Mindezek mellett, hogy egy egységes képként lássuk, hol is helyezkedik el az ország a világ külpolitikai térképén, érdemes megnézni, hogy az unión belül is egyfajta elszigetelt pozícióban elhelyezkedő Orbán kiket is talált „dacszövetségesnek”. Itt ugyan felsorolhatnánk több uniós partnert is, de mára ez a korábban egységes kép is megfakult, megtört. Legjobb példa erre a változásra egyébként Lengyelország, ahol a kormányváltás és a 2022-ben nyílt háborúvá változó orosz–ukrán konfliktus felszínre hozta azokat a tényezőket, amelyeket a magyar kormánymédia kevésbé favorizált. Mert rámutatnak arra, hogy a kétbites, fekete-fehér világlátás gyakorlatilag kizárja a spektrum nagy részét csak azért, hogy egyszerűbben magyarázhatóvá váljon egy-egy olyan lépés, amit inkább az ideológia szült, nem pedig a logika, esetenként a pragmatizmus. 

Irán esetében így tehát inkább az a kérdés, a külpolitikai játék, ami ismét felszínre hozta a magyar kalandor szellem sajátosan bonyolult és összetett jellegét, meddig lesz kifizetődő, és mikor jön el a kenyértörés ideje, amikor egyes szövetségeseknek búcsút kell inteni?