A tavasz játékai

Furcsa volt, naná! A két fiatal úgy becézte, csókolta egymást a buszmegállóban, mintha mi, többiek, nem is léteznénk. Ránézésre a lány talán tizennégy, a fiú úgy tizenöt éves lehetett. Furcsa volt, már elszoktunk tőle, mi, a hatvanas évek hippikorszakát időnként visszaálmodó fiatal negyvenesek. (Akkor éppen nagyjából hozzám hasonló korú utasok vártak a tömeg és a közlekedés formatervezett járművére.) Mi, akik annak idején csak irigyelhettük a nagy rockfesztiválokon, a Rolling Stoneson és hasonló bandákon felnőtt laza, békeittas virággyerekeket, ha ugyan a vörös zászlókat lengető szélben egyáltalán hallottunk róluk. Két évtizeddel később – az ilyen időeltolódás mifelénk semmiben sem szokatlan – már az tűnt fel, ha egy fiú és egy lány úgy beszélget az utcán, hogy közben még csak egymáshoz sem érnek. Az első hazai farmernadrágok és gyűrött fehér ingek korszakában a Piramis és Révész Sándor, majd a bakancsos Edda volt a zenei mérce, feledve LGT-t, Omegát... (Vajon hányan tudtak róla, hogy a Kex szövege szerint Elszállt egy hajó a szélben?) Hja, akkor még gyönge – s ahogy mostanság ki-kiderülget, olykor igencsak titkosügynöki – lábakon állt a könnyűzenei műfaj (is). Szerencsére az efféle politikai adok-kapok dolgok a tizenéveseket soha nem érdekelték. Idolokat, példaképeket viszont mindig is kerestek. Ez az a kor, amikor a felnőtt már nem tud hazudni, mert a kamasz azonnal lecsap rá, számon kéri, és sorolja az érveit, hogy... Hogy? Hogy most honnan veszi az érveit? Hát ritkán a „Gyere, bulizzunk ma éjjel”-féle popkínálatból, vagy Jókai Mór romantikájából, az biztos. Van helyette mediális kereskedelmi romantika, nagy Őkkel és még nagyobb Villákkal. Itt le kell írnom, hogy ismerek teljesen normális tizenéveseket is, búval, bánattal, örömmel, könyvvel, zenével, amit saját maguk választottak ki. S a választáshoz elsősorban a félévesen már otthon elrágicsált lapozók, a Halász Jutka és a Bródy János verses dalai, vagy más gyermeklelkű felnőttek játékosan komoly gondolatai is hozzájárultak. Juj! Nem akartam én most még ennyire sem lélekbe mászni, hiszen „Tavasz van, gyönyörű!” ... Hát ez meg József Attila, hiába, lassan lehagyom a negyvenet... Holott gondolatban még mindig a buszmegállóban állok, és csöndesen és jóindulatúan irigylem azt a két fiatalt. Szerelmesek, a vak is látta. És ekkor beérkezett a piros tizennyolcas. Felszálltunk, közben megszámoltam, hogy pontosan kilencen. Ülőhely, persze, már nem volt, szorongattuk a kapaszkodórudat, mint megannyi aranyhörcsög a sajátját. Jött a következő megálló, majd még egy. Négy ülés is felszabadult, de senki nem ült le.

A harmadik megállóban viszont feltapogott a lépcsőn egy néni. Egy nagyon is nyilvánvalóan néni, ezt azért fűzöm hozzá, mert a minap olvastam, hogy vannak élemedett korú hölgyek, akik nem szeretik, ha néninek szólítják őket. Nos, ez az illető koros hölgy néni volt a javából, hófehér haj, reszkető láb, legalább hetven év súlyától görnyedő vállak. És nem tudom, hogy ezután mi hogyan történt. Addig is sütött a tavaszi nap, addig is „Jó reggelt!” volt mindenkinek... A fiú ugrott elsőként, s a lány utána. „Tessék csak leülni, majd segítünk!” – mondták kórusban, és már fogták, már igazították, már le is ültették. A néni szusszant egyet, a busz elindult. A fiatalok arrébb léptek, mintha nem akarnák zavarni az idős hölgyet. Felnevettek, amikor ő reszketeg hangon megköszönte a gondoskodást, majd az első kanyar után csókolózni kezdtek. Mintha senki más nem létezne a számukra. A sofőr bekapcsolt valami zenét, vélhetően ő is látott mindent. Mi, a többi utas pedig egymásra mosolyogtunk. Olyan szép, olyan igazi tavaszi nap lett! Csak idehaza gondoltam rá, hogy mindez a nemzetközi nőnap és a május első vasárnapján ünnepelt anyák napja között történt. Félúton.