A talajve sztés regénye

Harmincas éveiket taposó értelmiségi fiatalemberek, entellektüelek Győry Attila legújabb regényének szereplői. A három barát – Simon, Mirko és Rehák Leó – lelki, de legfőképp testi függőségüknek, szenvedélyeiknek kiszolgáltatott rabjai, eszközei. A regényvilág színhelye Pozsony. Maga a város nem éppen szívderítő miliője – gyárak bűze, betondzsungelek sivársága, a nyomasztólag ható városi forgatag – előrevetíti a vakvágányra került embersorsok tragikumát. A három férfi szereplő a művészélet válságát éli meg: Simon a regényíróét, Rehák az aktfotósét. Úgy tűnik, a szerb származású kávéház-tulajdonosnak, Mirkónak sikerült látszólag maga körül biztos egzisztenciát teremtenie, de neki is nagyobb vigaszt nyújt a meggyújtott spangli kába mámora, mint létének esetleges örömei. A testi örömöket, a joint élvezetét, az anyagi sikereket hajhászó értelmiségiek fékevesztett világa ez. Még a tartósnak hitt barátság is megbomlik, miután kiderül, hogy Simon barátja feleségének szeretője lesz. Veszedelmes viszonyok alakulnak ki közöttük ebben a kiúttalanságban, benne a tarotkártya hat lapjának jövendőmondó, a sors végzetét meghatározó üzenetével.

Az érzelmi konfliktusok megoldódni látszanak, mikor Simon újra írni kezd, s közben azt is megtudja, élettársa nem a Kanári-szigetekre, hanem a Tátrába utazott el tőle megpihenni, mikor Barbarának kiteszi a szűrét lakásából, mikor mindent bevall, beismerő vallomást tesz barátainak tévelygéseiről, bűneiről.

Az utolsó fejezet egy váróterembe röpíti az olvasót. Különös huszadik század eleji hangulata van a környezetnek a léghajókkal, zeppelinekkel; az álomkereskedők világa ez, melyből a tarot XIII-asához (Le Morte) vezet az út, legalábbis taxival Rehákék lakásába, Barbarához.

Egy biztos: minden kerékkutya a végzete felé, az autókerék alá rohan. Csak idő kérdése, mikor gyúrják el végleg. S vajon hányan rohannak céltalanul a vakvégzetükbe szoknyabolond Simonként, munkamániás Rehákként, a drog kábulatát kereső Mirkóként?

Nem szeretnék semmiféle erkölcsi tanulságot levonni, eszmei mondanivalót konstruálni Győry regényéből. Ehelyett inkább ajánlom mindazon olvasóknak, kik élvezetes, fordulatban és cselekményben gazdag prózára vágynak. Akik Győry stílusát még nem ismerik, nem kell, hogy berzenkedjenek az obszcén kifejezések miatt, mivel szabadszájúságának megvan a maga irodalmi, affinitásbeli funkciója. A prózai elbeszéléseinek s regényeinek világát ismerő olvasóknak különösképp nem kell felhívnom a figyelmét a Kerékkutyára. Ők a Győrytől megszokott, jellegzetes, s talán „ütősebb” kötetet olvashatnak el egy szuszra.

(Győry Attila: Kerékkutya, Kalligram–Ister, 2002)