A szuverén ember lelkiismerete

A szellemiség ott kezdődik, ahol kötelez – ez Rákos Péter üzenete Egyetlen szövetségese volt: a szuverén ember lelkiismerete. Talán ennek köszönhetően élte túl Auschwitzot is. Ahonnan ugyan visszakerült Kassára, de a város többnyelvű, többkultúrájú univerzalizmusát épp akkor zúzta porrá a cseh és a szlovák neokolonializmus barbarizmusa. Szabadságra érzékeny lelkét taszította az újdonsült nemzetállami restauráció. Először a nemzetiszocialista fajelmélet, utóbb a nemzetállam utópiájának törvénybe iktatása okán taszította el magától a szülővárosa. Az emberiség ötezer évének terhével érkezett Prágába. Egyébként fiatalon, s azzal a tudattal, hogy túlélte az emberi hatalom- és gyilkosságvágy misztériumát. És azzal az elszánással, hogy meg akarja érteni az érthetetlent. Megtapasztalta az emberi barbarizmus elvetemültségeit, mégis hitte, hogy felállítható egy általánosan alkalmazható törvénykönyv. A becsületes európai polgár íratlan alkotmánya.

Úgy tervezte, hogy Prágán csak átutazik, ahogy azt a Monarchia széthullását követően a másik kassai mintapolgár, Márai Sándor is tette. Szememben édestestvérek ők. Még pontosabban, a polgári kultúra szenvedélyes közvetlenségének hármas ikrei: Kosztolányi Dezső, Márai Sándor és Rákos Péter. A két költő versben írta újra a Halotti beszédet. Rákos Péter újraszenvedte. Élek a gyanúperrel, hogy csak az emberfelettien szilaj öniróniája révén lehetett képes nap mint nap megfelelni az újkori halotti beszédek újkori kihívásainak. A véletlenek szövevénye, az ésszerűség és az érzelmek kialakította benső hadállások azonban Prágában megállj-t parancsoltak neki. És az ilyen determináltságok alól Rákos Péter sosem keresett kibúvót. Tudniillik, mint Descartes, világképét Rákos is a szigorú kauzalitásra alapozta, végső fokon az igazmondásra. Innen ered a legbonyolultabb belső antagonizmusokat, kifürkészhetetlennek tűnő paradoxonokat, misztikus áthatolhatatlanságokat átvilágító könyörtelen esszéírói logikája.

A szeretet lovagja volt, de inkább az emberi becsületben hitt. Teljes odaadással élte a férfiúi, ezen belül is a gyermeki, a férji, az apai, a nagyapai, a tanári és az előadói becsületet. Az írói, a fordítói és a baráti becsület számára a gondolkodó ember nélkülözhetetlen tulajdonságát jelentette. Egy olyan létezési ajándékot, amellyel mások javára él az ember. Meggyőződésem, aki csak egyszer is hoszszabban elbeszélgetett vele, annak fel kellett ismernie, hogy egy olyan ember bizalmasságába került, aki mindent tud a hallgatási kötelezettség becsületéről. Talán ennek köszönhetően lett sokunk számára az európai polgár mintaképe. E bizalmi aura révén tükrözte magatartása a fegyelmezettség és barátságosság szimbiózisát.

Már túl volt a negyvenen, amikor leírta, hogy prágai is vagyok immár. Amikor beismerte, hogy úgy jött el szülővárosából, hogy ott is maradt, mert rövidre fogta gyökereit, szolgálatára kötelezte a megszépítő messzeségből. Szolgálatra kötelezte a közös közép-európai haza eszméje, amelyben, mint írja, pörölve is egymáshoz tartozunk.

A fia is író lett. Gondolkozó író. A cseh próza nyelvének megújítója. A cseh próza Esterházy Pétere, Parti Nagy Lajosa és Garaczi Lászlója. Corvina, azaz A hollók könyve című regényét éppen ő, az édesapa magyarította, néhány évvel az önpusztító életmódot élt írógyermek tragikus halála után. A fiú szerint az önpusztítás a legnagyobb bók, amivel az ember a társadalomnak hódolhat. Az apa szerint akkor életerős és működőképes egy társadalom, ha polgárai becsületükkel hódolnak neki. Például azzal a minden maradék benső erőt mobilizáló becsülettel, amellyel önpusztította fia cseh nyelvű regényét átültette saját írói nyelvére, a magyarra. A szellemiség ott kezdődik, ahol kötelez – ez Rákos Péter üzenete. Olyan evangéliumi erejű üzenet ez, amelyet már a kereszténység előtt előre vetítettek a görög tragédiák sors-paradoxonai. De még mielőtt bárki félreérthetné: nemcsak magyar volta büszkeségéből fordította le fia regényét saját anyanyelvére. Világszemléletében a nemzeti identitás és az univerzalitás egyenrangú összetevők. És nemcsak irodalomtudósként, hanem nyelvészként, a magyar kultúra tudósaként is felhívta a figyelmet arra, hogy periféria és központ viszonylatrendszerében is elengedhetetlen a szimbiózis. A központ diktatúrája az önpusztítás tüneteit zúdítaná anyanyelvünkre.

Márai írja egy helyütt, hogy az okos és a bölcs nem ugyanaz. Az okos kitalálja, a bölcs tudja az igazságot. Rákos Péter tudta. Ezért tartott Franz Kafka többértelműségéről előadást 1963 májusában azon a liblicei Kafka-konferencián, amelyet a hetvenes évek csehszlovák konszolidációs opportunizmusa 1968 eszmei kútfőjének minősített. A konferencia résztvevői utóbb kivétel nélkül ellenzékiekké váltak. Rákos Péternek nem kellett. Ő ilyen közegbe született. Eszmélésétől tudta, hogy a kultúra és a hatalom, a kultúra és a polgárság viszonya elsőrendűen arányérzék, s hogy nincsenek egy súlycsoportban. Sosem erőltette a cselekvést, mégis odafigyelő mosolyának, gondos mondatainak, hallatlanul kifinomult gesztusrendszerének köszönhetően a művelt ember cselekvő magatartásának diadalát élhettük meg általa. Közéleti remete volt. Emberi tünemény, akitől csak puritán elfogódottsággal lehet búcsúzni. Mert itt fekszik kiterítve.

Meggyőződésem, hogy a szlovákiai magyar tollforgatók és közemberek zöme még nem tudja, kit is veszítettünk általa. Mert még nem válaszolt arra a komparatisztikai feladványra, vajon az 1918-tól napjainkig Csehszlovákiában, illetve annak utódállamaiban elő magyar gondolkodók között hol van, s mitől egyedi Rákos Péter helye. Ma még korántsem nyilvánvaló a magyar kultúrát művelő, a magyar kultúra jövőjéért aggódók számára, hogy Rákos Péter élete és munkássága a kettős identitás harmonizációjának legelevenebb és legtermészetesebb modellje. Ez a létezési modell természetes velejárója a többnyelvűség hasznosságát történelmi tapasztalatokkal igazoló európai polgárságnak. Ezért lehetett egy családon belül a fiú cseh, az apa magyar író. Ez a létezési modell kollektív respektálása alapfeltétele annak, hogy a nemzeti öncsalások és előítéletek az eddigieknél kevésbé lehessenek történelemformáló tényezők Európában. A cseh társadalomból és a magyar kultúrából táplálkozó kettős identitás legitimitása – Rákos Péter élete, közép-európai multikultmond annak a kizárólagosan nemzeti tudatra építő, a kisebbségiek és a többségiek részéről egyaránt szentesített lételméletnek, nemzetegységesítő állam- és nemzetstratégiának, amely ma is áthatja a magyar kollektív nemzettudat jelentős hányadát, s amelynek diabolikus eszménye az egységesített, tiszta nemzet, és a nemzeti hegemónia elve.

Ma még nem tudni, milyen meszsziségig világítanak Rákos Péter szellemi lobogásai. Ma még nem nyilvánvaló Rákos Péter életművének az a társadalmi kicsengése, hogy csak az a nemzet, kultúra és társadalom képes a megújulásra, amely önmaga kövült kereteit szétfeszíti, s a nemzetek együttélésének formalizált kapcsolatrendszerét mentessé teszi az előítéletektől és a kollektivizált gyűlöletektől. Rákos Péter a világról, a közösségek együttéléséről és az emberi létezés valódi értelméről vallott nézeteivel páratlan a csehországi és a szlovákiai magyar eszszé- és közírói palettán. S ha páratlan emberi, pedagógusi, írói tartása nem is, mert de facto nem, a művei de futuro élhetnek és hathatnak. Kívánom a szlovákiai magyar íróknak és értelmiségieknek, akiknek a nevében búcsúzom, és minden polgár-tudatú közép-európainak, hogy világuk tágulása érdekében, az univerzális tisztánlátás reményében sikerüljön értékítéletük humuszává nemesíteniük Rákos Péter harmonizációs emberszemléletét.

Eljött az ideje, hogy a szakszerű értelmezésre való törekvéssel megkérdezzük önmagunktól, mit jelent és mit kellene jelentenie Rákos Péter életművének. Hogyan kellene viszonyulnunk gondolatvilágához, hogy arra törekedhessünk általa, amire Ő is törekedett. Hogy gondolkodó, nyitott, teljes emberré lehessünk. Számomra olybá tűnik, identitásokat harmonizáló értékrendje megingathatatlan szilárdsággal kötődik a jövőhöz. De lehet, ez is csak látszat... Hiszen Rákos Péter önironikus gondolatvilágában a kételynek fölöttébb fontos szerepe van. A létezés lezárhatatlan, sugallta önironikus nyugalmával, olykor már-már önparodisztikus esetlegességeivel, és mindenkor gyengéd odafigyelésével.

Meggyőződésem, hogy haláltudata nem depressziót, hanem végtelen gyönyörérzetet felidéző inger volt. Mert mielőtt az üdvözültek árnyainak tartózkodási helyére kerülnének, ezt az extázist kapják utolsó földi ajándékul az igazi bölcsek.

Személyesen nem tudok búcsút venni Tőle. Fiúi szeretettel ragaszkodtam hozzá, a legmélyebb magány intimitásából. Ezért volt megtisztelő, hogy 1989-et követően kiadójául a Kalligramot választotta, s hogy amolyan szellemi atyaként serénykedett a Kalligram Alapítványban. És köszönöm, köszönöm a sorsnak, hogy katedra nélkül is a diákjává fogadott. Béke vele. Ámen.

(Augusztus 26-án a prága-strašnicei krematóriumban vettek végső búcsút a Károly Egyetem nemzetközi hírű tanárától, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjától. Ez a szöveg erre az alkalomra íródott.)